A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

38 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
som is benne volt. Nem vállaltam. Nem akartam elmenni, mert azt gondoltam,
hogy az új, a Rákosiéhoz képest demokratikusabb rendszerben meg tudok élni,
és nem vágytam Amerikába. Picik voltak a gyerekek, megpróbáltatásokat is jelentett
volna. Volt egy másik szempont is. Ha Angliát, Németországot vagy Franciaországot
nézem, és ott megtörténik egy ilyen eset, azt kérdik: hát micsoda
polgárok ott azok az angolok vagy franciák, hogy elmenekülnek a saját országukból?
Attól olyanok és attól fejlettek, hogy ott maradnak a saját országukban.
Ezt hazafiságnak is lehet mondani. Ott kell maradni, és építeni kell. Késõbb Brüszszelben
valaki megkérdezte tõlem, hogy vannak-e nálunk prostituáltak. Mondtam,
hogy most nincsenek. „Hát hová tûntek?” – kérdezte. „Itt vannak maguknál”
– válaszoltam. Tényleg gondolkoztam rajta, voltak álmatlan éjszakáim is, mert
ez nagy lehetõséget jelentett. Minden feltétel megvolt ahhoz, hogy elhiggyem
vagy reménykedjek abban, ha kikerülök, akkor pozícióba is tudok jutni és így tovább.
Mégis úgy éreztem, hogy nekem idehaza kell maradni, mert olyan körülmények
lesznek, ahol jól fogom magam érezni – reméltem. Hát ez lett, ami lett.
Ha nagyon mérges vagyok, akkor eszembe jut ez az amerikai követségi levél, és
az, hogy mégis el kellett volna menni.
K. G., 1999: 1960-ban volt a római olimpia. A járási sportelnök közbenjárására kaptam
volna az olimpiára egy turista kiutazást, de akkor – valószínû, hogy politikai
okokból – ezek a társasutazások megszûntek. Az egész megyébõl csak két magas
rangú pártfunkcionárius utazhatott ki Rómába. Az év végén megint jön hozzám
a sportelnök, hogy a KISZ-bizottság – ami tulajdonképpen nem nagyon létezett
Móron – kapott a központtól egy fölszólítást, hogy megbízható KISZ-tagok az
elsõ nyugati társasutazásban az Express Ifjúsági Irodán keresztül eljuthatnak Párizsba.
Azt mondja nekem, hogy beszélt a KISZ-titkárral, minden további nélkül
töltsem ki, és ha elfogadnak, akkor kiutazhatok Párizsba. Persze ott szerepelt az
egyik kérdésben, hogy milyen rokoni kapcsolataim vannak Nyugaton, mikor
hagyták el az országot. Hát, mondom, mit írjak be, ha beírom azt, hogy a nõvérem
1956-ban távozott Nyugatra, és Bécsben él, én nem fogom megkapni. Ne törõdjek
vele, mondta. Akkor a szovjet alakulatnál dolgoztam még, és rányomták
a nagy szovjet pecsétet is, és a KISZ-bizottságét is. Ezen keresztül természetesen
– hogy így mondjam – olyan javaslatom volt, hogy megkaptam a kiutazást
Párizsba. […] És hát persze az volt a helyzet, hogy gondolkoztam rajta: ha nem
jövök vissza, itt marad a két gyerekem a bizonytalanságban, rajtuk állnak boszszút.
[…] Hát visszajöttem. Ez a megbízhatóságomat – hogy így mondjam – nagyban
emelte. Talán mondhatom nyugodtan, ha én otthon maradok, akkor lehet,
hogy jó rendõri fizetéssel vagy mit tudom én, mivel mehettem volna nyugdíjba.
De én nem tudtam elviselni azt, hogy például ott, amikor már a kórházba kerül-