A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

KULTÚRA
103
Surányi Ibi kért fel, hogy az Egyetemi Színpadon mondjak XX. századi verseket.
Akkor éppen beszûrõdésem volt, azt kell mondanom, hogy szerencsémre, mert
emiatt nem dolgoztam mellékesen, hanem kint voltam a kórházban, és csak elõadásokra
jártam be, rengeteg idõm volt. Ezt nem tudtam volna sem összeállítani,
sem megtanulni, ha ugyanúgy dolgoztam volna, mint általában. Ez a kezdet
kezdetén volt. Ugye, 1964-ben jöttem fel Szolnokról, és rögtön kiderült ez a beszûrõdés.
Egy évig voltam kint a János Kórház Tüdõszanatóriumában. Ott jutott
az eszembe fekvés közben, hogy ezt nem úgy fogom csinálni, hogy versek lesznek
egymás mellett, hanem a XX. századról csinálok egy portrét. Volt rá idõm,
elkezdtem keresgélni, egyik ötlet szülte a másikat. Érdekes, ha az ember rááll egy
sínre, akkor majdnem magától jönnek a dolgok.
Valahogy ráéreztem. Azt akartam, hogy a háborúk alatt elsötétedjen a szín, és
vöröses fény illusztrálja még plusz a háborút, ahhoz pedig erõs világítás kell elõtte,
ami úgy érvényesül, ha fekete a körfüggöny, és fekete a pult. Én is fekete ruhában
voltam, akkor jobban kijön az, ami a leglényegesebb egy ilyen elõadóesten,
a kéz és az arc. […]
Rettenetesen meglepett a nagy siker, el sem tudom mondani. Azt hiszem, összesen
három elõadást terveztek, és abban sem voltam biztos, hogy a három elõadást
megérjük. Álmomban nem gondoltam volna akkora érdeklõdésre. Nem hiszem,
hogy Magyarországon lenne olyan hely, ahol nem voltam. Rengeteg helyen
voltam, és mindenhol jó volt a fogadtatás. Még ha kevesen voltak, akkor is. Mindenütt.
Volt olyan hely, ahol nyolcan voltak, egy vidéki eszpresszóban. Az elsõ
pillanatban az volt az érzésem, hogy el kell menni, nincs értelme megtartani, de
végül hát gondoltam, miért büntessem azt a nyolc embert. Megkértem, hogy üljenek
közelebb. Tulajdonképpen mindenütt nagyon nagy sikerem volt. Az számomra
valóban elképesztõ volt, szinte hihetetlen és érthetetlen. És hát az volt a
színházi életem legkiemelkedõbb része.
KONCZ CSABA, 2001: Pesten jártam mûszaki egyetemre egy darabig, aztán jelentkeztem
a Filmmûvészeti Fõiskolára. Ezerkétszázan jelentkeztünk, ötvenen jutottunk be a
döntõbe, és egy év után huszonöt embert vettek föl. Engem persze nem. Ez alatt
az egy év alatt forgatókönyveket írtunk, fotóztunk, és mindenki csinált egy öthat
perces kisfilmet a fõiskola gépén meg anyagán. Én a horizontális és a vertikális
mozgásokat körmozgássá szintetizáltam, egy régi nyomdagéprõl egész közeli,
öt-tíz centis felvételeket csináltam. Egy mozgó képzõmûvészeti alkotás volt.
Úgy rúgtak ki, hogy a lábam se érte a földet. Amikor levetítették a filmet, Keleti
Márton megkérdezte: „Koncz elvtárs, ez meg mi volt?” Próbáltam neki elmagyarázni,
de Keleti „elvtársnak” magyarázhatott az ember bármit, neki nem tetszett.
Akkoriban még a szocialista realizmus dühöngött Magyarországon, és az én fil-