A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

168 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
Ugyanis idõközben az Anódgyárban beszálltam egy öröklakás-akcióba. Harmincezer
forintot kellett befizetni, de mire én azt összeszedtem kölcsönökbõl – a szüleimtõl
és az egyik szegedi nagybátyámtól –, a képembe röhögtek: „Maga csak
nem vette ezt az egész akciót komolyan?” Volt harmincezer forintom, és elkezdtem
valamilyen lakásmegoldást keresni. Az egyik anódgyári mérnök srác, aki Rózsavölgyben
benne volt egy társasházépítési akcióban, mondta, ott annyi sikkasztás
történt, hogy onnan már többen szálltak ki, mint be, próbáljam meg azt.
Kockáztattam, és beszálltam egy már megkezdett negyvenlakásos társasházépítési
akcióba. 1968-ban megnõsültem, viszont 1968 õszére nem készült el a társasház,
ezért a feleségem ebben a víkendházban töltött el velem egy telet – de akkor
már fûtöttem. A következõ év áprilisában költöztünk be az öröklakásunkba.
PELCZ JÓZSEF, 2003: A Mester utcában egy rendes polgári lakásban éltünk. A körfolyosós
belvárosi házban az utcai lakások nagyok voltak – a miénk száztíz négyzetméteres,
napsütéses. A hátsó fronton kisebbek, sötétek, de minden lakásban volt
cselédszoba. Amikor gyerek voltam, ha valaki kiabált a folyosón, akkor jött a házmester
a bottal, aztán elverte a fenekünket. Meg ha valaki port rázott vagy a szemetet
nem oda tette, ahova tenni kellett satöbbi, akkor azonnal… A házba nemigen
lehetett bejönni kopogás nélkül, vagy anélkül, hogy a házmester meg ne
kérdezze, hogy hova tetszik menni. „Oda ne menjen, mert ott nincsenek otthon.”
És így tovább. A postás hozta a levelet, elõtte elolvasta, a szomszédban elmondta.
Minden ablak a körfolyosóra nézett, szóval az nem létezett, hogy ott valaki
meglátogasson engem anélkül, hogy a szüleim ne tudják meg. A szomszéd Eszti
néni megmondta, hogy a gyerekhez már megint az ablakon keresztül mászott be
egy kislány.
Irigyeltem is annak idején a jó kis lakótelepi lakásokat, ahová senki nem néz oda,
zárt ablakok, zárt ajtók, a lépcsõházban az ember csak azzal találkozott, aki közvetlen
a szemben lévõ ajtónál fordult meg, esetleg a liftben. Most már tudom,
hogy az elidegenedés egyik legmocskosabb tulajdonsága korunknak, és hogy
ezek a lakótelepek óriási lökést adtak ennek az elidegenedésnek. A mi házunkban
az ember még mindig tud köszönni a másiknak, de egyre nagyobb a fluktuáció.
Egyre gyorsabb a lakók cserélõdése: minél rövidebb ideig lakik valaki valahol,
annál kevésbé érdekelt abban, hogy minden szép, minden jó legyen, úgyhogy
eljutottunk odáig, hogy én vagyok az, aki a legrégebben kötõdik a házhoz.
MOLNÁR ZOLTÁN, 1987: A vitákról. Úgy emlékszem, hogy a népesedés volt az elsõ 1964-
ben, ami elég természetesen adódott, mert hiszen a statisztika mutatta a népesedés
számadatait, és még akkor nem volt sem elõttem, sem elõttünk világos az,
hogy tulajdonképpen itt mi történt. Függetlenül attól, hogy kiben mennyi volt a
tudatosság a népesedésvitában, a népesedésvita valahogy a lényeg körül forgott.