A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

112 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
ra is más volt, emiatt sokszor olyan dolgokat is meg lehetett csinálni, amilyeneket
a többi országban nem. A dolgok intézése sokkal személyesebb volt, és ha
meggyõzte valaki a különféle vezetõket, akkor sok mindent meg lehetett csinálni.
Ennek, azt hiszem, az iskolapéldája a Nehéz emberek bemutatásának az elintézése.
Amikor elkészült a film, levetítettük a stúdióban, és mindenki azt mondta,
hogy nem létezik, hogy ezt be lehessen mutatni a moziban, ha nem találunk
ki egy olyan elfogadási formát, amely eltér az akkor szokásostól. A stúdió elfogadása
után a filmfõigazgató adott vagy nem adott engedélyt a forgalmazásra. Ezt
a felelõsségét kényesebb filmeknél megosztotta a miniszterhelyettessel, aki persze
– magát biztosítandó – más fõnök véleményét is kikérte. Még ha tetszett is
a film, ajánlatos volt jelezni, hogy nem problémamentes. Az újabb és újabb véleményezõkbe
így beletáplálódott a gyanakvás, holott a felterjesztõk csak a maguk
kritikai éleslátását akarták bizonyítani arra az esetre, ha késõbb valami botrány
kerekedne a film körül. Úgy látszott, olyan valakivel kell elfogadtatni a filmet,
akinek már nincs fõnöke. A mi akkori szemhatárunkon Aczél György látszott
ilyennek. A stúdió vezetõje, Ujhelyi Szilárd tõle kért tanácsot. Aczél nem látta a
filmet – a stúdió tagjain kívül senkinek sem mutattuk meg –, de közös börtönéveik
óta nagyra becsülte Ujhelyit, és az õ ismertetése alapján hajlandó volt segíteni.
Azt tanácsolta, elõször Kádár Jánosnak kellene megmutatni a filmet. Õ
ezt nem intézheti el, neki is vannak fõnökei, nem kerülheti meg a szolgálati utat,
de egy filmrendezõnek nincsenek ilyen kötöttségei. Ajánlotta, írjak Kádárnak egy
levelet, kérjem, nézze meg a filmet. Az ötlet bevált. Kádárék akkor minden pénteken
a Báthory utcában, a Filmfõigazgatóság vetítõjében megnéztek valamilyen
filmet. Azt hiszem, kizárólag amerikai szórakoztató filmeket, nem magyar filmeket.
Kádár nagyon kevés magyar filmet látott. Egyszer az akkori filmfõigazgatót
nagyon letolták, mert levitte Aligára a Ménesgazdát, amely nem aratott a politikusoknál
különösebb sikert. Aczél letolta, hogy többet ilyet ne csináljon. Ez egy
pozitív mozzanata volt a politikának, szemben az 56 elõtti, pláne a Rákosi-periódussal,
amikor a Politikai Bizottság foglalkozott egyes versekkel meg filmekkel.
Ezt a film területén nem tették, soha nem nézték meg elõzetesen a filmeket. A
Nehéz emberek kivétel volt, az én személyes kérésemre nézték meg. Bementem
én is a vetítésre, azzal az ürüggyel – ez még munkakópia volt –, ha valami kérdése
lenne Kádárnak, tudjak neki válaszolni. Érdekelt a reakciója. Ott volt még
néhány kollégája, most már nem emlékszem pontosan, kik, nyilván Aczél is ott
volt. Levetítettük a filmet. Kádár közben nagyokat nyögött, nem volt kirobbanó
öröm a reagálásában, de a végén azt mondta: „Igen, ez így van – sajnos.” Kádár
persze nem „elfogadta” a filmet, errõl szó sem esett, de éppen ez nyitotta meg
az utat a film elõtt, mert ellene se mondott semmit. Ez elég volt a hierarchia al-