A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

104 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
mem végül is absztrakt film volt, Ligeti-zenével. Végh Laci vágta össze hozzá a
zenét. Végh László nagyon fontos figura volt a hatvanas években Budapesten. Tehát
nem vettek föl, és elkezdtem fotózással foglalkozni. […]
Állandóan filmeket néztünk. Mindenhova be tudtunk menni, olyan helyre is,
ahol a filmeket vették át. Emlékszem a Tavaly Marienbadbanra Alain Resnaistõl.
Fél órával elõbb odamentem, és besurrantam abba a terembe, ahol csak meghívottak
lehettek. Elbújtam a függöny mögött, és amikor elkezdték a filmet, elõjöttem.
Akkoriban ez a film életem egyik legnagyobb élménye volt! Kijöttem, és
sugároztam az örömtõl: ez igen, ezért érdemes élni, hogy az embernek ilyen élményben
legyen része, mint ez a film! A többiek meg mondták, hogy igen, nem
volt rossz film. Mondom, hogy hülyék vagytok, hát hogy lehet ezt a filmet így
kezelni, hát ez nem egy film volt, ilyen még nem volt. Miután ezt láttam, más
ember lettem! Mondták, hogy jó, és húzogatták a vállukat. […] Elõször találkoztam
olyan filmmel, amelyik messze elment a realitás mögé. Mindig azt mondom,
hogy a dolgokról van egy képünk, amit úgy hívunk, hogy realitás, ami úgy néz
ki, vagy úgy „szaglik”, vagy úgy hallatszik, és e mögött van az igazság, ami nem
szükségképpen látható, hallható vagy érezhetõ, de észlelhetõ talán valahol. A film
felidézte bennem ezt a problematikát. […]
A mûszaki egyetemen volt egy filmklub, oda is jártunk – három filmklubba jártunk
egyszerre –, az összes nagy klasszikust láttuk akkoriban. De nem is annyira
a klasszikusok, hanem inkább a franciák meg a lengyelek voltak rám nagy hatással.
Végül is a képzõmûvészet és a film hatására kezdtem el fotózni. […] Engem
a riportfotó egyáltalán nem érdekelt. Akkoriban mi mind mûvészek voltunk
– ezt ironikusan mondom –, és a mûvészet volt a non plus ultrája a világnak.
Csak itt láttunk lehetõséget arra, hogy meg tudjuk valósítani magunkat. Minden
más helyzetben te csak egy alkalmazott voltál, a társadalomnak egy része, tele
mindenféle kötelességgel, mûvészként viszont lehetett létezni a hatvanas években
Magyarországon. Ugyan nem volt mit enned, de nem zavartak abban a létedben,
legfeljebb mint festõ nem állíthattál ki. Festõ nyilvános helyen csak akkor
állíthatott ki, ha lezsûriztette valahol az anyagát, a fotóra viszont ez nem vonatkozott.
Ez egy olyan lyuk volt, amit kijátszottunk. Állandóan kiállítottunk, egymás
után csináltuk a kiállításokat, amelyek elég nagy port vertek fel, de nem
tudtak belekötni, mert nem volt zsûrikényszer, meg elég ügyesen lavíroztunk.
1965-ben vagy 1966-ban a Petõfi Sándor utcában az Építõk Mûszaki Klubjában
Pogány Frigyes építészprofesszor nyitotta meg a kiállításunkat. Ez nagy név volt
annak idején, õ megnyithatta, nem szólhattak miatta. Ott hárman állítottunk ki,
Koncz, Lõrinczy meg Nagy Zoli, aztán 1967-ben Kecskeméten vagy Debrecenben,
nem emlékszem pontosan. […]