A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

102 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
náriusok hazudnak satöbbi, de hogy az írók bánatosak, rossz a közérzetük, fáj a
hasuk, miért olyan nagy baj, ha ilyesmit elmondanak?” Rá akartam térni a Jókai
Klubra. Nem hagyta. Elütötte a kérdést, mintha fel sem tettem volna. A Jókai Klub
ügye benne volt a levegõben, azt kellett volna valahogy tovább firtatni, de nem
ment.
MENSÁROS LÁSZLÓ, 1991: A hatvanas évek közepén kezdõdött a nagy filmezési, tévézési
korszak. Volt, aki bírta fizikailag, de szörnyûség volt, hogy az ember reggeltõl
estig dolgozott, s erre a színház egyáltalán nem volt figyelemmel, mert az egy
munkahely volt. Pedig tévé, szinkron, rádió, színház, ennek együtt kellett volna
egy munkahelynek lennie, és ezt úgy kellett volna megoldani, hogy mind a négyet
nyolc óra alatt megcsinálni, nem pedig hogy külön munkahelynek számítson
a szinkron, a rádió, a film, még ha többet fizetnek is. Fizettek volna egy nagyobb
összeget egyben, és akkor az ember hol ezt csinálja, hol azt. […] Ebben az
ember felõrlõdött. Látta a szervezetlenséget, a visszaélést, hogy este fél hétig forgatott,
úgy vitték a színházba, beesett, és akkor Ádám Ottó úgy viselkedett,
mintha õ tartott volna el minket, mintha õ fizetett volna nem tudom, mennyi gázsit.
Egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy pénzt kell keresnünk. És nem volt
tekintettel arra, hogy fáradtan megyünk, és hogy miért vállaljuk egyáltalán. Ez
Aczéltól kiinduló dolog volt, ez a színészgyûlölete vagy irigysége, hogy õ nem
lett színész, és a nép felé, hogy a színészek ne keressenek sokat. Úgyhogy amit
elképzeltem, egyáltalán nem jött be. Nem olyan lett ez a pálya. Eldurvult, közönséges
lett. Hiába, azért minden pályának kell lenni valami formájának, valami stílusának.
A régieknek volt egy stílusuk, magatartásuk. Olyan semmilyen színésznõk
és semmilyen színészek kezdtek lenni.
Az elõadóesteknek fantasztikus nagy sikerük volt, de a színház ezt nem vette be.
Ruttkai Ottó a Madách Kamarában két alkalommal csinálta, zsúfolásig volt. Akkor
még az Egyetemi Színpadon ment, és Ádám Ottó teljesen úgy kezelte, mint
egy haknit, sõt még rossz néven is vette. Kezdtek vidékre hívni, másnap próbám
volt, és mindenfajta szerepet el kellett játszanom olyasmiben, amit más is eljátszhatott
volna, ahelyett, hogy engedték volna, hogy az elõadóest kifusson. Hogy
észrevette volna egy olyan állítólagos színházi szakember, mint Ádám Ottó, hogy
ez a Huszadik század a levegõben lóg, mint fontos ügy. Rossz néven vette, hakninak,
pénzkeresetnek tartotta. Akkor még csak ezer forintot kaptam egy elõadásért.
Utazások, tortúrák, fáradtság, minden az égvilágon, és semmit nem
tudtam emiatt aztán megoldani. Ha beveszik éjszakai elõadásba, mint Hofit,
mert Hofit ugye meg tudták oldani. Akkor éreztem, hogy Ádám Ottónál én egy
nulla vagyok, valami miatt nem csíp, nem szeret engem. Akkor kellett volna elmenni,
de nem nagyon mertem mozogni. Kényelembõl, félelembõl maradtam.