A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

35
MENNI VAGY MARADNI?
úgy éreztem, hogy semmi bûnt nem követtem el • annál nagyobb honvágy támadt bennem • a táborban
egyébként szabályos embervásár folyt • mintha a szürkeállományt szerették volna innen kikaparni
• a gyerekekkel együtt megkaptam a kiutazási engedélyt • szellemi éhség vonzott vagy taszított
TURBÓK GYULA, 1991: Megkezdõdött a dicstelen elsorvadás idõszaka. Ezt én tudatosan
éltem át, és nem tehettem szemrehányást senkinek. Tudtam, hogy végül is az
emberek zöme menti, ami menthetõ. Kezdtek jelentkezni a hõsök, akik ellenállók
voltak, az én jó ismerõseim pedig azt tanácsolták, hogy hagyjam ott az egészet.
Valaki már november 4-én, talán megérezve, hogy mi következik, azt
mondta, hogy „itt a vállalati gépkocsi, ha akarod, rendelkezésedre áll, elviszünk
a határig, mert biztos, hogy problémáid lesznek, ezért az a legjobb, ha disszidálsz”.
De én ezt teljesen képtelen dolognak tartottam. Nagy szavak ezek, vagy
nem nagy szavak, nem érdekes, én magyarnak éreztem magam, és úgy éreztem,
hogy semmi bûnt nem követtem el, és különben is, képtelen lennék egy idegen
országban élni. Egyszerûen képtelen lennék ezt az országot itthagyni. Megköszöntem:
nagyon rendesek vagytok, de nem fogadom el. Tehát nem disszidáltam.
MÁRTON ERZSÉBET, 1991: November 4-én hagytam el az országot. Ausztriában lágerbe
kerültem. Õszintén szólva, már nem is emlékszem, hova vittek bennünket. A lágerben
találkoztam egy Brüsszelben élõ termoszgyárossal. Azt mondta, hogy
már kiválasztott néhány nõt, akiket elvisz a gyárába dolgozni, s ha nekem ez
megfelel, én is mehetek. Azt mondtam, jó, megfelel, elmegyek, vállalok mindent.
Így kerültem ki Brüsszelbe. A rue de Anderlech 28. szám alatt – ezt soha nem
felejtem el – kaptunk egy hatszobás lakást, amit a gyáros takaríttatott. Ott éltünk
négyen. Nagyon jól éreztem magam. Egy csomó flamanddal dolgoztam
együtt. Hétvégén városnézésre vittek, meg meghívtak magukhoz családlátogatóba.
Senki sem bántott, és senki sem kérdezett semmit. Normális emberi körülmények
között voltam. Egyhavi fizetésembõl vehettem egy használt gépkocsit.
Az volt az elsõ dolgom, amikor megérkeztem, hogy levelet írtam a szüleimnek,
hol vagyok és mi van velem. Édesanyám minden levelében azt írta, hogy nehogy
hazajöjjek, mert itthon nagyon nagy bajok vannak. És ez ment a következõ év,
1957 márciusáig. Akkor egyszer csak bemondták a rádióban, hogy azok a személyek,
akik nem öltek, nem raboltak, fegyveres harcban nem vettek részt, nem követtek
el köztörvényes bûncselekményeket, azok nyugodtan jöjjenek haza, mert
semmiféle bántódásuk nem lesz azért, amit 56-ban csináltak. Én ezt a maszlagot
megettem, annak ellenére, hogy anyukám annyira írta, hogy ne jöjjek haza. De