A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

KORLÁTOZOTT ÁLLAMPOLGÁRI JOGOK
155
az éveket, akkor magad is tapasztalhatnád, hogy személyes barátkozásokon túlmenõen
semmit sem lehet csinálni. Nem lehet akár két-három embert sem rendszeresen
leültetni. Ilyen körülmények között az elsõ években összesen annyit engedtem
meg magamnak, hogy Juhász Miklóssal, Vadas Évával, Fekete Gabriellával
– akik elítéltek voltak – évente négyszer, kinek-kinek a névnapja körül találkoztunk,
és egy délutánt átbeszélgettünk. Ezenfelül én csak a személyenkénti, illetve
házaspáronkénti barátkozást kíséreltem meg, és csak azt vállaltam el, ha egyegy
ismerõs család megkért, hogy a kiskorú gyerekeikkel foglalkozzam hittan címén.
Úgy fogalmazódott ez meg már a börtönben, hogy nem sok értelme van
annak, hogy kimenjek, s a kisközösség és a brosúragyártás címén beszerezzek
magamnak gyorsan egy másik életfogytiglant, amikor úgysem születik meg ennek
a kisközösségi munkának az a gyümölcse, amelyért az egészet csinálni akartam.
Viszont bekapcsolódtam az egyházközösségi életbe, szinte a szabadulásom
után következõ napokban. Elõbb az óbudai temetõkápolnában szolgáltam minden
vasárnap: két mise, két prédikáció, gyóntatás. Az óbudai fõplébániához tartozott
ez az óbudai temetõkápolna, és annak a papja – nagy békepap, és amellett
jó barátnak mutatkozott – azt mondta: „Itt nyugodtan dolgozhatsz, ebbõl semmiféle
bajod nem lesz.” Vasárnaponként a plébánián ebédeltem. Ott volt Mécs
László is, hazánk klasszikus költõje. Egyik alkalommal ügyes diplomáciával megcsinálta,
hogy négyszemközt maradhassunk – Mécs László is börtönviselt ember
volt –, és azt mondta, hogy „Gyurkám, az asztalnál egy szót se!” Hát ez jellemzõ
az akkori viszonyokra, hogy nagy békepap volt, jó barát volt, de jelentési kötelezettségek
nélkül nem lehetett óbudai fõplébánosnak lenni. Aztán innét egy
fél év múlva elmentem a szülõföldemre, Mátyásföldre kisegíteni. Amikor ott feleslegessé
váltam, akkor reátaláltam Pécelre, és közel tíz esztendõn keresztül
minden vasárnapomat ott töltöttem kora reggeltõl délutánig. Életemnek egy nagyon
nagy barátkozása volt. A péceli plébános már a negyvenes években felfigyelt
arra a kisközösségi mozgásra – tartalmára és formáira –, amelyik az életemet
jellemezte. Közösségbe õ nem került még akkor be, de sok lelkigyakorlatra
eljött figyelõnek, hallgatónak. Hát õ most boldogan vállalt engem. És a plébániáján
ismertem meg az õ baráti körébõl igaz papokat – börtönviselteket is –, akik
közül egyesek késõbb a papi közösségembe is bekerültek. Tulajdonképpen itt, a
péceli vasárnapi prédikációk során fogalmazódtak bennem újra azok a tartalmak,
amelyeket a börtönévek azért megkopasztottak.
HORVÁTH ÁDÁM, 2003: Szolgálati útlevéllel mentem volna Angliába, de februárban berendeltek
az útlevélosztályra. És olyan furcsa volt a helyzet, mert nem a szokásos
ablaknál fogadtak – a szolgálati útlevelem benn volt a Rádióban –, hanem bevittek
egy szobába, ahol három kék öltönyös, bordó nyakkendõs, barna félcipõs