A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

30 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
láluk szükségszerû volt. Annak eldöntésébe, hogy ez hibás lépés volt vagy sem,
kevésbé látott bele az ember.
REGÉCZY-NAGY LÁSZLÓ, 1988: Ahogy mi megpróbáltuk Bibóval, Göncczel a magunk igazának
alátámasztására az egzisztenciánkat is beletenni a mérleg serpenyõjébe,
Imre bácsi sokkal nagyobb nyomás alatt, sokkal nagyobb veszedelemmel szembenézve,
magasabb osztályba lépve tette ezt meg a történelem elõtt. Mert nyitott
szemmel ment bele a halálba. Nekem mint tanúnak azon a tárgyaláson pillanatnyi
kétségem sem maradt afelõl, hogy az egy terrorper, hogy ott milyen ítélet
fog születni. És õ ezt milyen nyílt szembenézéssel vállalta el, milyen nyugodtan!
Ha az emberben ott a zárka magányában, a tárgyalás elõtt végigfutott a gondolat,
hogy felakasztják, elég nehéz volt megõrizni a hidegvérét. Az öregúr pedig,
ahogy ott válaszolt, és amilyen lelki nyugalommal, a tárgyra koncentrálva vívta
a maga reménytelen utóvédharcát, imponáló volt. Lehet, hogy õ nem volt forradalmi
vezetõ, sõt biztos, öreg professzor volt, és azzal emelkedett a helyzet magaslatára,
hogy a gerince nem hajlott meg. Úgy kellett szegényt eltenni láb alól,
hogy ne legyen itt botrány. Annak idején az angolok mindig azt mondták, hogy
Nagy Imre személyes sorsán tudják lemérni a Moszkvából érkezett valódi döntést
a forradalom ügyében.
GYENES JUDITH, 1998: Maléter Pál az utolsó levelében – én az elõzõben az idegállapotára
kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: „Ami
az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin
semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon
nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?!” Én ezt a mondatot úgy értettem,
hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem. […]
Van egy szörnyû emlékem novemberbõl, amikor már erélyesebben kértem a beszélõt
a Tamás nevû nyomozótól. Õ akkor azt mondta: „Örüljön neki, hogy még
egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben!” Akkor
már ez volt a hangnem, ez borzalmas volt.
Így telt-múlt az idõ, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye,
nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendlizõ takarítónõ voltam,
nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába.
Jött 1958 februárja. [A Nagy Imre és társai elleni titkos per 1958. február 5-én kezdõdött,
de 14-én szovjet kérésre a nyugati nagyhatalmakkal kezdeményezett
csúcstalálkozó miatt megszakították, majd júniusban folytatták.] Akkor én valamit
megéreztem. Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már
nagyon ideges volt, de mindig biztosított arról, hogy nem történt semmi, hogy
õ mindig próbálkozik, de még nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult.
Annyiszor eszembe jutott, ha én ezt akkor megéreztem, júniusban vajon