A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

172 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
sza, mert 1960. szeptember 23-án letartóztattak. […] Jött három ember. Emlékszem,
hogy pingpongoztunk ott valamilyen teremben, és egyszer csak jött egy
tanár, azt hiszem, a tornatanár volt, és mondta, hogy keresnek, és hogy menjek.
Láttam ott három civil embert. Azt kérdezte a pap, hogy az apám küldte-e õket.
Mondták, hogy persze, és hogy menjünk is, mert meg akarnak nézni valamit a
szobámban. Szobám?! Hát egy nagy hálóban voltunk tizenketten. Mondtam,
hogy tessék, parancsoljon. Akkor kezdett nekem gyanús lenni a dolog, amikor a
leveleimet, amelyeket az apám írt, kezdték olvasgatni, meg a párnámat nyomkodták.
De még mindig nem értettem, hogy mi van. És akkor mondták, hogy velük
megyek, de nem mondták, hogy miért. Azt láttam, hogy az a pap, a tanár,
aki értem jött, halálsápadt volt. Neki nyilván megmondták, hogy mi van. Beraktak
egy régi Moszkvicsba, és bevittek Gyõrbe. […] Öt-hat órán keresztül faggattak,
hogy hova törtem be utoljára, kit öltem meg, mikor akartam disszidálni, kivel
akartam disszidálni, szóval összevissza mindenféle baromságot kérdeztek.
Akkor már zokogtam, meg mondtam, hogy én soha senkitõl semmit nem vettem
el, micsoda dolog ez, hagyjanak békében. Akkor elõvették a pisztoly fényképét,
és elém rakták. No, akkor errõl mit tudok? Rögtön mondtam, hogy igen,
ezt én ismerem, én ezt fönt láttam a Ferinél. Na jó, akkor menjünk, mondták.
[…] Azt hittem, hogy ezzel a dolog el van intézve, és mehetek vissza a kollégiumba.
Elindultam kifelé, de azt mondták, hohó, együtt megyünk. […] Beültünk
újra az autóba, én kettõ közé hátul, egy meg vezetett elöl, és láttam, hogy elindulunk
Pest felé. Akkor fölhoztak engem a gyermekvédelmibe, azt hiszem, ott
volt valahol a Szabadság tér körül. Bevittek, és ott voltam egy vagy két napig, és
senki sem szólt hozzám egy szót sem. Egyszer fölhívattak, adtak egy papírt,
hogy írjam le a bûncselekményt. Mondom: „Hát milyen bûncselekményt?” Hát
azt, hogy nem szabad fegyvert tartani. […] Ebbõl az egy oldalból aztán, amit én
akkor ott leírtam, a végén lett valami százötvenhét oldalas jegyzõkönyv, de az
már a Gyorskocsi utcában történt. Egy idõ múlva jöttek értem, beraktak egy autóba,
és átvittek Budára, a Gyorskocsi utcába. […]
Nem láttam a szüleimet négy és fél hónapja, nem tudtam semmit, õk sem tudták,
hogy hol vagyok. Úgy négy és fél, öt hónap után levittek egy szobába, ott
ült a kihallgató tiszt és egy pasas. Bemutatkozott, és mondta, hogy õ az én ügyvédem,
õ fog engem képviselni, mondjak el mindent. Mondtam, hogy már mindent
õszintén elmondtam. Hát akkor be fog jönni a mamám. Tényleg, három nap
múlva újra levittek ebbe a szobába, és szegény odajött. Öt percet talán ha együtt
lehettünk, zokogott szerencsétlen, és alig tudtunk beszélni. Ez az életnek egy nagyon
furcsa dolga, tudod, annyi mindent akarsz mondani, és semmit nem tudsz
mondani. Öt percig csak simogatott. Termoszban hozott kakaót, lecsavarta a tete-