A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

64 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
van. Nem engedheti meg egy hatalomban levõ püspök azt, hogy: „Édes Gyurkám,
hát kiszabadultál?” Istenem. Rövidre vágta a zsinórt. Na, végül is a Kõbányai
Sörgyárral szemben van egy ócskavastelep, ott tudtam elhelyezkedni. Mondták,
tisztában vannak vele, hogy ki vagyok, de ez õket nem érdekli. Egy fél évig voltam
ott, aztán bekerültem a Tempóhoz. […] Sokkal jobb dolog volt teherautóval
fuvarozni, rakodni, a platón napozni. Ott a rakodótelepen mérhetetlen mennyiségû
kannát kellett napi hatvan forintért megemelni. Bírtam egyébként, csak az
volt rossz, hogy három mûszakban kellett dolgozni. Azt évekig nem bírta a szervezetem
megszokni.
Öt hónap múltán azt mondta az elvtársnõ: „No, Bulányi, ne vegye föl a munkát,
hanem menjen föl a központi irodába!” A személyzetis mondja, hogy letelt a próbaidõm,
semmi kifogás nincs ellenem, de a szövetkezeti szabályzat nem engedi
meg, hogy ezzel a múlttal szövetkezeti tag legyek, mert öt hónap után tagosítani
kell. Kipenderültem az utcára. Eszembe jutott, hogy Kisházi Ödönnel együtt
sakkoztam valamikor a Gyûjtõfogházban. Felkerestem. A titkárságig eljutok.
Mondom, van egy pár diplomám, tudok hét nyelven beszélni, fordítani, szállítómunkásként
sem alkalmaznak, mit lehet itt csinálni? Elvisz a rendõrség közveszélyes
munkakerülésért. Hát õ ezt azonnal jelenti a miniszter elvtársnak. Jelentette.
Öt perc múlva visszajött, kérte a Tempó elnökének a nevét, telefonszámát.
Két hét múlva kapok egy táviratot: „Szíveskedjék központi irodánkba befáradni.”
A személyzetis megmagyarázta, hogy tag nem lehetek, de alkalmazott igen. Így
alkalmazottként trógeroltam tovább. Közel tíz esztendõt töltöttem ott.
PAPP MIKLÓS, 1991: Az biztos, hogy nagyon nehéz helyzetben voltunk, itt szó sem lehetett
közös összefogásról, mert mint ahogy engem megpróbáltak beszervezni,
nyilván a többieket is. Nem kellett túl nagy fantázia, hogy elképzeljük. Ez valamennyiünkben
kialakított egy bizalmatlansági érzést, nem tudtunk egymásban
megbízni, mert nem tudtuk, hogy kinél sikerült, kinél nem. Tulajdonképpen ez
volt az a bizonyos utolsó hûségesküszerû valami a mi fajtánktól, amelyikkel jegyet
válthatott arra, hogy leszálljanak róla. Tehát nem bíztunk egymásban, meg
azért is kerültük egymást, mert ha két ember találkozott a magamfajtából, arról
a hatóság azonnal tudomást szerzett, és az olyan színt kapott, hogy ezek megint
nem férnek a bõrükbe, már megint szervezkednek. Külön-külön, egyedenként
vívtuk a magunk harcát, de semmilyen esélyünk meg lehetõségünk nem volt arra,
hogy valamilyen formában segítsünk egymáson. Szinte észre sem vettük,
hogy reggel felkel a nap és este lenyugszik, elmentünk az apróbb örömök mellett.
Tudomásul vettem, hogy amíg élek, mindig csak harmadrangú vagy negyedrangú
állampolgár leszek, aki ki van téve a hatalom kényének-kedvének, és
nem tudtam, hogy meddig engedik a pórázt. Azt tapasztaltam, hogy a munkás-