A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

134 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
alatt, de errõl most nem akarok beszélni, ítéljék meg õk, hogy ellenforradalmi
tevékenység volt-e, amit csináltam, vagy nem. A mostani munkámat vegyék figyelembe,
a múltról nem szeretnék beszélni. Jó, rendben van. Kijelentették, hogy
én jó elvtárs vagyok. Megismételtem, hogy rendõri felügyelet alatt voltam, ellenforradalmárként
vagyok nyilvántartva. Ó, azt felejtsük el, az a fontos, hogy a pártot
erõsítsük. Hát, ha úgy látják, akkor erõsítsék velem a pártot, de én nem hiszem,
hogy a pártnak olyan nagy erõssége leszek, én mindig megyek a magam
feje után. A pártba ekkor még nem kerültem be, csak tagjelölt lettem.
A pedagógusok városi pártszervezete foglalkozott a tagfelvételemmel, javaslatukat
a városi MSZMP-titkárság elé terjesztették. A városi titkárság jóváhagyta: jó,
akkor beléphetek a pártba, elfogadnak, hogyha én kérem a felvételemet. Mondtam,
hogy kérem, nem azért, hogy valamihez is hozzájussak, hanem gondoltam,
hogy így jobban lehet visszafelé az eseményeket igazolni. De ez csak addig tartott,
amíg oda nem helyeztek szeptemberben az oktatási osztályra. Az oktatási
osztályon elõjöttek az ötvenhatos dolgok. Mert alighogy eljöttem az iskolából,
pert indítottak ellenem. Azzal vádoltak, hogy a tanulók pénzét elszedtem, amikor
belépõjegyeket vásároltattam velük egy színielõadásra, és a pénzt eltettem, illetve
az elõadóknak adtam. Többet kértem a jegyekért, mint amennyibe valójában
kerültek, és az úttörõkasszából is vettem ki pénzt, vagyis visszaéltem iskolai beosztásommal.
Azt mondták, hogy elsikkasztottam a pénzt; egyébként is ötvenhatos
bujkáló vagyok, és csak félrevezetem az ifjúságot. Nem akartam védekezni:
jó-jó, voltak perek ellenem, refes is voltam hosszú ideig, de nem úgy vagyok bûnös,
ahogyan õk gondolják. Amikor megindult ellenem a fegyelmi, már az oktatási
osztályon voltam, már néhány iskolát végiglátogattam. Visszavonták a tagfelvételemet.
Azt mondták, hogy nem mondtam igazat, meg hogy meg kell várni a
bírósági döntést. Valóban eltûnt az iskola úttörõszervezetének a pénze, de ahhoz
nekem semmi közöm nem volt. […]
1965-ben kerültünk föl Budapestre. A fölkerülés azért is ment, mert a fehérvári
nagy, háromszobás lakást eladtuk, és a Horvát utcában vettünk egy ötvenhat
négyzetméteres lakást. […] Persze amikor pályáztam, nem írtam le, hogy 56-ban
mi mindent csináltam. Nem lehetett volna, hosszú idõ kellett, órák kellettek volna
ahhoz, hogy megmagyarázzam, hogy mi minden történt velem. És vagy hiszik,
vagy nem hiszik. Azt írtam, hogy igen szorongatott, nehéz helyzetben voltam,
de a lehetõ legjobb megoldásokra törekedtem. A fegyelmi ügyemrõl nem
beszéltem. A kerületi oktatási osztály vezetõje azt mondta: „Nagyon kell ide egy
igazgatóhelyettes, úgy látom, maga meg is felel, elvállalja?” Mondom: „El.”
A Szinyeiben heteken-hónapokon keresztül mondogatták, hogy engem nem lehet
kiismerni: „Ez olyan, mint egy kínai, nem tudjuk, hogy mit gondol” – mondták.