A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

55
ÚJRA SZABADON
ezután már magammal fogok törõdni • mindenki jól élt, mindenki tvisztet járt • aki nincs ellenünk,
az velünk van • az ország már meg volt szotyósodva • túl fiatal voltam ahhoz, hogy belerokkanjak
• refem volt, ezért nem vettek fel sehova • azt hittem, minden ötvenhatos kiszabadult 1970-ben • teljesen
más ember lett, amikor kijött • nyilván a belügy éberségének köszönhettem az irántam megnyilvánuló
fokozott figyelmet • nincs idõm a maga ügyével foglalkozni • az embereknek kétfajta életük
volt • majdnem olyan rabságban éltem, mint a börtönben • kellett egy ellenforradalom-ellenes
nyilatkozatot tenni • ne tegyek semmi olyasmit, ami a rendszer ellen van • én se csináltam botrányt,
õk se kellemetlenkedtek
SZÉLL JENÕ, 1982: Mérei Feri barátomnak és „bûntársamnak” volt egy szellemes megállapítása
a kiszabadulása után, amely körülbelül így szólt: „Az 1956 utáni egy-két
évben erkölcsi kötelesség volt a bajba jutottakon segíteni. Most, ha valaki bajban
van, azt mondják rá a többiek, hogy úgy kell neki, miért nem vigyázott magára
jobban!” Ebben a megállapításban lényegében benne van a vereség utáni konszolidáltság
magatartása.
Errõl annak idején sokat beszéltünk, és a szabadulásunk idejét az 1867 körüli viszonyokhoz
hasonlítottuk. Egy a társadalom egészét érintõ vereség után elterjed
az a viselkedési norma, amely szerint a közügyekért már megpróbáltam mindent,
ezután már magammal fogok törõdni. Ez volt az egyik alapja annak a konszolidációnak,
amely szabadulásom idején kissé még vegetatív jellegû volt, de
amelyet Kádár – és azt hiszem, hogy ebben az õ személye volt a döntõ – meglehetõsen
konzekvensen folytatott, nem minden siker nélkül.
Tehát kiléptem a Gyûjtõfogház kapuján, és ugyanaz az érzés fogott el, mint soksok
évvel azelõtt, amikor 1935-ben az egyéves börtön után szabadultam: a világ
iszonyatos színessége. Akkor kezdett elterjedni Magyarországon az az undorító
hajviselet, amelyet Európában sehol sem láttunk, és amelyet különösen a kicsit
kövér, nagy seggû nõk viseltek elõszeretettel: ez az óriási toronyfrizura, a tupír.
S minthogy a nõk már akkor is hajlamosak voltak az elhízásra, láttam csellengeni
ezeket a fehérnépeket ezekkel a förtelmes, Marie Antoinette-re emlékeztetõ
rokokó frizurakölteményekkel a fejükön, hát nem gyõztem hová lenni a csodálattól
és a bámulattól. […]
Hogy néz ki, amikor egy hosszabb börtön után valaki megjelenik a társadalomban,
és keresi a helyét? Emberekkel találkozik, és az emberek „viselkednek”. Én
magam teljesen egyértelmûen azt a viselkedési normát állítottam fel önmagamnak,
hogy hacsak lehet, senkinek nem köszönök elõre, megvárom, hogy az illetõ