A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

ÚJRA SZABADON
59
Elmentem Elekre, mert ott élt a nõvérem, az egyetlen rokonom. Az igazság az,
hogy elég nagy butaságot csináltam, mert egy kis falu mégiscsak más. Refem
volt, ezért nem vettek fel sehova, csak a téglagyárba kihordónak, de még innen
is ki akartak piszkálni. Egyszerûen azt akarták, hogy menjek el a faluból. A párttitkár
például olyan kijelentéseket tett a pártgyûlésen, hogy: „Meddig tûrjük még
ezt a fasisztát a faluban?”
PUCHERT JÁNOS, 1995: Azt hiszem, három pestivel jöttem ki 1970-ben. Egy taxit fogtunk.
Az egyik valahol a Vérmezõ körül lakott, a Déli pályaudvarnál. Akkor volt új a
Déli pályaudvar. […] Amikor a Vérmezõnél kiszálltunk, csak kapkodtam a fejemet,
hogy hol szól a rádió. Nem voltam én hozzászokva a táskarádióhoz. Sok embernél
volt az utcán táskarádió, csak nézegettem, hogy Szûz Máriám, hol szól a
rádió, hát nincs is lakás a közelben. Egyébként én nem néztem meg akkor Pestet,
csak két évvel késõbb. Akkor utaztam elõször a metrón. Egy-két érdekesebb
ismerõssel is összeszaladtam az utcán. Akkor még frissebb volt az emlék, könynyebben
megismertem õket. Az elsõ idõben például smasszerokkal is összeszaladtam,
többször is. Volt olyan, akivel a mozgólépcsõn, én mentem fölfelé, õ jött
lefelé, õ is megismert, én is õt. Én azt hittem, minden ötvenhatos kiszabadult
1970-ben, csak késõbb tudtam meg, hogy többen bennmaradtak. Volt, aki még
ült két-három évet, de ezt én csak 1989–90-ben tudtam meg.
BALI MÁRIA, 1997: Erzsébeten voltam kórházban, amikor apuka kiszabadult. Azt az érzést
nem tudom elmondani, amikor engem felhívott telefonon. Nem is tudtam
fölfogni ésszel. És akkor azt mondta: „Mindjárt jövünk anyukáddal érted.”
Olyan hihetetlen volt, hogy eddig a börtönben volt, és most jön értem. Letettem
a telefont, és mint egy béna, mint aki meg van babonázva, ott álltam, és egyszer
csak tényleg – olyan jó óra múlva – jött anyuka meg apuka. És megláttam apukámat,
nagyon sovány volt, sötét szemüveg volt rajta. A sötétzárkában nagyon
tönkrement a szeme. És akkor megölelt, megpuszilt, és azt mondta, hogy akkor
most hazavisznek engem.
Kezdõdött tulajdonképpen majdnem minden elölrõl. Hat év és öt hónap után, a
börtöncsend után bekerült az életbe, bekerült közénk, abba a pici kis lakásba, és
akkor csak tévézel, rádiózol, jössz-mész, iskolába jársz, nevetsz – ez õt sokáig zavarta.
Mondta is anyukának, hogy ez így nem jó, valamit kéne csinálni, mert õ
megõrül a családtól, az emberektõl. Most nem rossz értelemben tõlünk, hanem
egy kis idõ kell neki ahhoz, hogy visszaasszimilálódjon ebbe a kinti életbe. Meg
újra egymásra kellett találjanak. Ahogy telt az idõ, és amikor elcseréltük a lakást
egy nagyobbra, akkor már megnyugodott. Akkor kezdett apuka feloldódni igazán,
és akkor elmesélte, hogy milyen volt a börtönben. Õ teljesen más ember lett,
amikor kijött. Én nagyon közel kerültem hozzá lélekben. Nagyon szeretett en-