A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

36 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
minél inkább azt írta, maradjak kinn, annál nagyobb honvágy támadt bennem.
Nem is tudom, hogyan lehet harminc-negyven évet leélni külföldön, hogy tudták
legyûrni az emberek a honvágyat. Engem borzalmasan kínzott. Fogtam magam,
és március elején hazajöttem.
TAKÁCS BÉLA, 1988: Nagyon nagy lelkifurdalások között indultam el 1957. január 11-én
Jugoszlávia felé. Addig bujkáltam. Utólag magam is csodálkozom, hogy nem fogtak
el. A munkahelyemen kerestek, a lakásomon, a feleségemnél is többször kerestek.
Tudtam, hogy keresnek és le akarnak tartóztatni, hogy felderítették, hogy
volt egy ilyen csoport, amelyik ezekkel a mûszaki dolgokkal foglalkozott. Szerencsére
a csoportomból senkit sem fogtak el, mi végül is mindannyian kikerültünk
Nyugatra. Én mentem el utolsónak. Én voltam a legnagyobb hülye, hogy
nem mentem elõbb. Az már ismeretes volt, hogy le van zárva a nyugati határ.
Mi azt nagyon jól tudtuk. Vonattal mentem Szegedig. Szegeden a töltés mellett,
ahol sokat csónakáztunk, kajakoztunk valamikor, teljesen egyedül átgyalogoltam
Jugoszláviába. A nyugati határ felé már igazoltatások voltak a vonatokon, de Szeged
felé nem volt semmi.
Utána még egyszer visszajöttem gyalog Szegedre, mert tudtam, hogy egy barátom
egy másik vonattal jön, és nagyon fél egyedül nekiindulni. Újszegeden, a villamosmegállóban
volt randevúm vele. Én már megjártam az utat, és mint kisgyerek
is nagyon jól ismertem azt a részt. Veszély esetén el tudtam volna bújni a bokrok,
fák között. Mondtam, gyere, ez járható út. Már elég mélyen benn jártunk
Jugoszláviában, jó tíz-tizenegy kilométert is mentünk, amikor hirtelen álcázott
ruhában elõugrottak a jugoszláv határõrök. Azt mondták – akkor még tudtam
oroszul pár szót –, hogy emeljem föl a kezemet, és ne mozduljak. Hát persze,
hogy fölemeltem a kezemet. Megtapogattak, hogy van-e nálunk fegyver, aztán elvittek
egy gyûjtõtáborba.
A táborban, ahová elõször vittek, naponta többször kihallgattak, és írásba foglaltak
mindent. Keresték, hogy van-e nálunk fegyver. Mondtam, nincsen. Mindent
átkutattak, de egypár tiszta ruhán kívül semmit se találtak. Azt hiszem, a
szerb politikai rendõrség rendezte ezeket a kihallgatásokat. Ennek ellenére mi nagyon
meg voltunk elégedve azzal, hogy nem adnak vissza a magyar hatóságoknak,
mert voltak olyan hírek is, hogy a jugoszlávok visszatoloncolják az embereket.
De csak két fiatalt vittek vissza. Az egyik egy miniszternek a fia volt, a másik
meg a barátnõje, aki szintén valami nagy kommunista famíliából származott. De
értük a szüleik küldtek.
Én nagyon szerettem az amerikai technikát. De mert az amerikaiak a forradalomban
nem segítettek, nagyon megharagudtam rájuk. Nekem Amerikában még
a második világháború utánról több rokonom volt. Már a jugoszláv táborban