A kiadvány letöltése - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

72 A „HATVANAS ÉVEK” EMLÉKEZETE
ség, és élezõdött az ellentét a munkás-paraszt szövetségen belül. Ezzel külön kellett
foglalkozni, és az ellátás javulásával lehetett érvelni, hogy amiatt volt erre
szükség. Hruscsovnak becsületére legyen mondva, a végén azt mondta, hogy
igazunk van.
SZTEVANOVITY MILUTIN, 1988: 1960-ban, amikor elkezdõdött a falvak szocialista átszervezése,
mi is részt vettünk benne úgy, hogy a Magyarországi Délszlávok Szövetségének
több tagja, én magam is, jártuk a falvakat, beszéltünk a délszlávokkal.
Volt olyan eset, amikor a pártközpontból szóltak, hogy menjünk Baranya megyébe.
Baranya megyében élnek horvátok és szerbek is. Például egyszer telefonáltak
nekünk, hogy Birjánban fejszével, villával kikergették az agitátorokat, és hogy mi
menjünk oda. Hát lementünk. Még most is emlékszem, hárman mentünk, és abban
a pillanatban, amikor nem jónapottal köszöntünk, hanem doberdannal, tehát
szerbül, akkor egybõl más volt a hangulat. Megkaptuk az értesítést, hogy körülbelül
kik azok a középparasztok, akik után megy a falu. Tehát ha õk belépnek,
akkor a többiek mennek utánuk.
Én pontosan egy ilyen embert találtam. Esett az esõ, borzasztó idõ volt. Odamegyünk,
a felesége és az édesanyja otthon van, de a férfi nincs. Az asszonyokkal
mindenfélérõl elbeszélgettünk, kérdeztük, hol a férje, hát nem tudjuk, elment a
szõlõbe. Hol a szõlõ? A hegyekben. Nem lehet õket megtalálni. Nem baj, mi ott
maradtunk a faluban. Délután újból benéztem, de az ember még mindig nem
volt otthon. Elmentünk Pécsre, és másnap újra ott voltam. Az utca olyan sáros
volt, hogy letettek téglákat, azokra két deszkát, és úgy lehetett közlekedni egyik
portáról a másikra. Elindultam a deszkán, lecsúsztam, és beleestem a sárba. Kijött
az asszonyka meg a férfinek az anyja. „Jaj, Mile, hát mi lett magával? Na gyerünk,
vetkõzzön le!” Odaadták a férfi egyik nadrágját, és elkezdték mosni az
enyémet. Mondtam, hogy én mindenféleképpen akarok az emberrel beszélni, de
becsületszavamra nem fogom rákényszeríteni semmire. „Na jó, holnap reggel itt
lesz” – mondták. Másnap reggel odamentem, és elkezdtünk beszélgetni. Érv, ellenérv,
mindenféle magyarázat. Három napig gyúrtam azt az embert, és amikor
aláírta a belépési nyilatkozatot, azt hiszem, hogy boldogabb ember nem volt a világon,
mint én. Nagyon jó barátságba kerültünk. Õ lett a szövetkezet elnöke.
Olyan igazi, jó paraszti esze volt. Annak a falunak a szövetkezete rövid idõn belül
úgy talpra állt, hogy mindenki odaküldte az embereket tanulni. Mert szakember
volt. Nyugdíjazásáig barátságban maradtunk, és azt mondta mindig, hogy:
„Mile, nem csalódtam benned, úgy volt, ahogy mondtad.” Ugyanakkor a szövetségben
voltak olyan munkatársak, akik úgy mentek agitálni, hogy a farzsebükben
ott volt a revolver, de nem segített a revolver, mert ugyanúgy kidobták õket.
Az újságba kellett írni a szövetkezetekrõl, persze mindig csak jót, azután késõbb