Klinikai endocrinologia

Még újabb dopaminerg szer a quinagolid (Norprolac R , régi nevén CV 205-502), mely egy
benzochinolin-szerkezetű dopamin-(D2-receptor)-agonista. Hatékonysága a bromocriptinéhez
hasonló, viszont valamivel tartósabb hatású (naponta egyszer kell adni), és sokkal jobban tűrt
(a betegek 95%-a tolerálja, 80%-a jól vagy kiválóan). Mellékhatásai enyhék, s a DAagonistákra
jellemzőek: 10% körüli gyakorisággal hányinger, hányás, illetve fejfájás,
gyengeségérzés, szédülés, enyhe orthostaticus hypotensio. Ezek főleg a kezelés elején
jelentkeznek nagyobb adagok után (éppúgy mint a bromocriptinnél), de az adag lassú,
fokozatos emelésével csökkenthetők. Tartós adagolása során, ritkán, acut psychosist is
észleltek. Bromocriptin-resistentia vagy intolerantia esetén alkalmazzák (Vilar és Burke,
1994), napi egyszeri 0,075-0,75 mg-os adagban, este.
A többi dopaminagonista kevésbé terjedt el a prolactinomák kezelésében, azért is, mert
általában gyengébb, vagy rövidebb hatásúak. A lisurid-tartalmú gyógyszerek pedig kettős
támadásponttal rendelkeznek: DA-agonisták, s ugyanakkor 5-HT-antagonista hatásuk van.
Készítményei: Lysenil R , Dopergin R . A lisurid előnyös tulajdonsága, hogy abbahagyása után
ritkábban jelentkezik újra a lactatio. Kevéssé ismert a dihydrolisurid vagy tergurid. A
lisuridhoz hasonló kettős mechanizmussal rendelkezik a metergolin-tartalmú Liserdol R is,
melyet 3 × 4-16 mg-os napi adagban enyhe hyperprolactinaemia kezelésére használhatunk.
Dopaminagonistákat jó eredménnyel alkalmazhatunk microprolactinomákban, de macroprolactinomák
is jól reagálhatnak (ilyenkor nagy adagok tartós alkalmazása szükséges). Bromocriptinre
a prolactinomások 80-90%-a reagál, de van aki rosszul tolerálja tartós adagolását,
és előfordulhat hypophysis-apoplexia. Ha a gyógyszeres kezelés után válik szükségessé a
műtét, az nehezebben kivitelezhető, a tumorban kialakult fibrózis miatt. A dopaminagonisták
kombinálhatók besugárzással is, de csak ha szükséges, mert hypophysis-elégtelenség
alakulhat ki. Rendszerint nem hagyhatók el, noha pár éves kezelés után megkísérelhető
elhagyásuk. Hyperprolactinaemiában, teljes dopaminagonista-rezisztencia esetén, pulsatilis
Gn-RH-kezelés is szóba kerül.
Szükség esetén – rendszerint olyankor, amikor a konzervatív kezelés elégtelen, vagy nem
tolerált – idegsebészeti műtét javallt, lehetőleg transsphenoidalis beavatkozás formájában. A
műtét (egy friss statisztika adatai alapján) microadenomák 85%-ánál eredményezte a PRL
normalizálódását, míg macroadenomáknál csak 45%-ban (illetve 250 ng/mL alatti preoperatív
értékeknél 48%-os normalizálódást, e felettieknél csak 42%-ost találtak), de akiknél nem
normalizálódott a PRL-szint, ott is lényegesen csökkent. Hátrányt jelent viszont, hogy
operáció után recidíva következhet be: microadenomákban 20-50%-ban (pl. 5 évre 50%-ban),
macroadenomákban 20-80%-ban (10 évre akár 100%-ban is).
A Mayo-klinika anyagában 35%-ban szűnt meg a hyperprolactinaemia, 59%-ban javult a
látótérkiesés, 74%-ban szűnt meg a liquorcsorgás, de 32%-ban új szövődmény (4/157 eset halál,
ictus, vérzés, vakság, meningitis, liquorcsorgás, idegbénulás, diabetes insipidus, hypophysis-elégtelenség,
orrsövény-perforáció) alakult ki. Második műtét veszélyesebb (Laws és
mtsai, 1985, id. Szabolcs, 1998).
Egészen friss irodalmi adatok (Höfle és mtsai, 1998) azt bizonyítják, hogy a dopaminagonisták
tartós adagolásával elért hosszútávú eredményeket nem múlja felül a sebészi kezeléssel
kombinált dopaminagonista-kezelés, még macroprolactinomák esetében sem.
A prolactinomák rosszul és későn reagálnak sugárkezelésre (az irradiáció csak csökkenti, de
nem normalizálja a PRL-szintet), így csupán időseknél, vagy műtét után, vagy pedig nagy
műtéti kockázat esetén (megállítja a progressziót), ill. konzervatív kezeléssel alternálva (főleg
intolerancia, vagy hatástalanság fennálltakor) alkalmazzuk. A nagyfeszültségű konvencionális
radiotherapiát részesítik előnybe (4500-5000 r, azaz 45-60 Gy adagban).
101