Klinikai endocrinologia

szinteket (főleg az FT4-et) kell követni. Sok szerző szerint a TRAK-érték is fontos lehet: ha
magas, úgy 70%-ban relapsus valószínű, míg normalizálódása jó prognosticai jel.
A thyreostaticumok mellékhatásai: adagtól függőek, ezért igyekeznek minél kisebb adagokban
alkalmazni őket (pl. MMI napi 10 mg-os adagja 10% alatti, 60 mg viszont 30% feletti
gyakorisággal okoz mellékhatásokat). Leggyakrabban allergiás tünetek (exanthema,
pruritus), fejfájás, láz, ízületi panaszok, izomfájdalmak, gyomorpanaszok, étvágytalanság
jelentkeznek – ezek mind reversibilisek. Előfordul lymphadenopathia, syaladenopathia,
hajkihullás, igen ritkán cholestasis okozta sárgaság, a transaminázok emelkedése, allergiás
vasculitis, LED-szerű elváltozások, toxicus psychosis és vérképző-rendszeri zavarok
(leucopenia, anaemia, thrombocytopenia, akár agranulocytosis is – torokfájás, láz fellépése
erre utalhat; a gyógyszer kihagyása után egy-két hét alatt ez spontán is rendeződhet). Mivel a
mellékhatások 90%-a az első 3 hónapban jelentkezik, a vérkép (főleg a leucocyta-szám)
rendszeres ellenőrzése (1 majd 2 hetente) különösen ebben a periódusban fontos, de később is
szükséges (2 havonta). Ha a fehérvérsejtszám 3000 alá esik, a thyreostaticus kezelés nem
folytatható. Ha mellékhatások jelentkeznek, nem érdemes más thyreostaticumra áttérni,
hanem lithium vagy ablatív therapia javasolt.
A monotherapián kívül használható kombinált kezelés is, melynek során a thyreosta-ticumokat
többnyire nagy adagokban alkalmazzák és pajzsmirigyhormonokkal társítják. A T4
kombinálásának célja a hypothyreosis és a pajzsmirigy-megnagyobbodás kivédése, vagy (más
álláspont szerint) a szemtünetek fokozódásának elkerülése (hypothyreosis fellépte ezek
súlyos-bodásához vezet). A társítást a thyreostaticus kezelés 4.-8. hetétől kezdjük, szükség
szerint, a T4 -et 25-75 (100) µg/nap adagban adva. Az ún. Hashizume study-k szerint a
kombinált kezelés lehetővé teszi az ellenőrzések ritkítását, és jelentősen csökkenti a recidíva
valószínűségét is. E kezelési mód megbízható kiértékelése azonban még nem tekinthető
lezártnak. Újabban a társítást (30-40 mg carbimazol és 100-150 µg/nap T4 formájában) főleg
a nehezen kiegyensúlyozható betegeknél találták hasznosnak, akiknek a TRAb-szintje fluktuál
(Toft, 1998/a).
Használják néha a már említett Na- vagy K-perchlorátot (Thyronorman R ) is, gyakran más
thyreostaticumokkal társítva. A perchlorat kompetitíve gátolja a pajzsmirigy jódfelvételét, ezt
a hatást a jód megakadályozza, így jóddal nem társítható. Ezért nem alkalmazható műtéti előkészítésre,
s a radiojód-kezelést is hosszabb időre meggátolja. Elméletileg a jód-indukálta
hyperthyreosist gátolja, de ez a hatás igen nagy adagokat igényel, melyek komoly
mellékhatásokkal (nephroticus syndroma, irreversibilis aplasticus aneamia) járnak. Csak
kivételesen alkalmazzák.
A nagy adag jód egyrészt gátolja a jodid-felhalmozódást, s a hormonsynthesist (az
organificatio blokálásával), másrészt a hormonfelszabadulást is a vérbe (a proteolysis gátlásával).
Ez az ún. Wolff–Chaikoff-hatás már napi 5-10 mg-os adag után létrejön, de rendszerint
nagyobb adagokat alkalmaznak (800 mg/nap nem haladható meg, mert úgysem érhető el
erősebb gátlás, s a mellékhatások kifejezettebbek lesznek). A gátló hatás azonnal jelentkezik,
gyors, teljes és biztos, a hyperplasiás és hyperfunctiós pajzsmirigyen még evidensebb. A hatás
maximuma a 7-14. nap közt jön létre, ezután viszont (a már ismertetett) „escape
phenomenon” következik be. Éppen ezért jódot csak műtéti előkészítésre, vagy thyreotoxicus
krízisben adunk és csak thyreostaticumokkal társítva. A Lugol-oldat (1 g jód, 2 g KI ad 100
ml d.víz) 1 cseppje 1,3 mg, míg a Lugol-forte (vagy Plummer) 5-szor töményebb (5% jód,
10% KI), 1 cseppje 6,3 mg jódot tartalmaz.
178