Klinikai endocrinologia

proinsulinná alakul, utóbbi pedig insulinra és C-peptidre hasad. A napi insulin-termelés 40-50
NE-nek felel meg.
Direkt serkentik az insulin-secretiót a glucose és fructose, különböző aminosavak (embernél
legerősebben az arginin és leucin), egyes zsírsavak, ketontestek. A glucagon fokozza a glucose-stimulálta
insulin-secretiót, míg a somatostatin gátolja ezt. Számos gyomor-bél tractusban
keletkező hormon, így a gastrin, secretin, cholecystokinin, GIP, s az enteroglucagon szintén
fokozzák a glucose- és aminosav-stimulálta insulin-felszabadulást, de önmagukban csekély
vagy semmi hatásuk nincs. Az adrenalin, noradrenalin, clonidin hatékonyan gátolja mind az
alap-, mind a stimulált insulin-secretiót (pl. phaeochromocytomában és valószínűleg
stresszben csökken az insulin-elválasztás).
A cholinerg-szerek fokozzák az insulin-felszabadulást, míg az atropin ezt meggátolja. Egyes
sulphonylurea-származékok (tolbutamid, chlorpropamid) serkentik, mások (diazoxid) viszont
gátolják az insulin-felszabadulást a β-sejtekből. A pajzsmirigyhormonok, glucocorticoidok,
oestrogenek, progesteron és a somatomedinek többsége a periférián antiinsulin-hatást fejt ki,
és/vagy megváltoztatja az insulin-glucagon arányát; így új egyensúlyi állapot jön létre,
melyben az insulin hatékonyságának csökkenését fokozott secretiója kompenzálja.
Elválasztásának szokványos adequat ingere: a vércukorszint emelkedése. Glucose-adagolás
után az insulin-secretio 2 fázisban következik be: a kezdeti 5-10 percben raktáraiból szabadul
fel, majd újból emelkedni kezd de novo synthesis révén, s egy órára rá éri el maximumát. Ha
a glycaemia értékei magasak maradnak kb. 24 órán keresztül, a fokozott insulin-secretio fennmarad,
de ezután desensibilizálódás következik be, és az insulin-elválasztás csökken.
Az insulin-felszabadulást gátolja a somatostatin és az α-adrenerg stimulálás (a β-adrenerg
viszont serkenti a glucose insulin-felszabadulást fokozó hatását).
Az ember pancreása, basalis körülmények között, óránként 40 µg (azaz 1 E) insulint secretál,
vagyis kb. 1 mg-ot (24 E-t) naponta. Az insulin éhomi plasma-töménysége 5-20 µE/mL, míg
standard étkezés után 20-100 µE/mL-re emelkedik. Felezési ideje 5-6 perc; a májban (20-
50%-ban) és a vesében metabolizálódik, a terheseknél a placentában is, de bármely más sejt
képes lebontani.
Hatásai: Legfontosabb hatása a vércukorszint csökkentése, amely úgy jön létre, hogy fokozza
a glucose behatolását a peripheriás szövetekbe (főleg a vázizmokba) és a májsejtekbe, csökkenti
a glucose termelődését a májban (főleg a gluconeogenesis gátlásával).
Az insulin anabolicus hatásokat fejt ki: a máj szintjén fokozza a glycogenogenesist, a fehérjesynthesist,
gátolja a glycogenolysist, a glyconeogenesist és a ketogenesist. Ugyanakkor
fokozza a glycolysist is. Az izmokban fokozza a fehérje-synthesist és a glycogenogenesist. A
májban fokozza a zsírsav-synthesist, és a zsírsavak észterifikálását α-glycero-phospháttal. A
keletkező triglyceridek főleg VLDL formájában szállítódnak a zsírsejtekhez. Mivel a
trygliceridek nem tudnak jól áthatolni a sejtmembránon, előbb glycerinre és zsírsavakra
hydrolisálódnak lipoprotein-lipase hatására, melynek aktivitását az insulin ugyancsak
fokozza. A zsírsavak könnyen átjutnak az adipocyták membránján, míg a glycerin nem. Az
insulin viszont serkenti a glucose-transportot a zsírsejtekbe, s így az α-glycero-phosphatképződést,
mely a zsírsavak reészterifikálásához szükséges. Így növeli az insulin a zsírsynthesist
a zsírszövetben; ugyanakkor gátolja a zsírbontó lipase aktivitását, vagyis a
lipolysist is. A lipogenesis magas insulin-szint mellett van előtérben, mivel az insulin
aktiválja a pyruvat-kinaset, a pyruvat-dehydrogenaset, az acetyl-CoA-carboxylaset s a
glycero-phosphat-acyltransferaset. Bőséges táplálékfelvétel esetén az insulin csökkenti az
acetyl-CoA belépését a tricarbonsavas körfolyamatba, és a zsír-synthesis irányába tereli.
507