Franciak nevelőszülő projekt - PTE FEEK - Pécsi Tudományegyetem

A módszerfogalomban bekövetkezett fejlődés; a fogalom összehasonlító
pedagógiai vizsgálata
Történeti vetületben vizsgálva a kérdést, mindenekelőtt egy jelentős
differenciálódás tűnik szemünkbe. Századunk harmincas éveiben – az akkori
hivatalos didaktikai koncepciókban – még csupán tanári eljárásokról volt szó, ha az
oktatási módszereket, illetve ezeken belül az ún. „tanalakok” kérdéseit emlegették.
Ez jellemzi például Fináczy Ernő klasszikus munkájának, az 1935-ben megjelent
Didaktikának a felfogását, de más korabeli munkákét is. Az utóbbi két-három
évtizedben azonban igen lényeges változás állt be, főképpen annak a módosulásnak
a következményeképpen, hogy az oktatás modern fogalmában a pedagógus és a
tanulók munkáját egyaránt hangsúlyozzuk. Sőt – amint korábban láttuk – a tanítást
éppen a tanulás irányításaként értelmezzük; ebből viszont szükségképpen
következik, hogy a tanítási-tanulási folyamatban a tanár speciális irányítási
eljárásaival együtt a tanulók munkaeljárásainak – beleértve önálló információfeldolgozó
és -transzformáló tevékenységüket is – meg kell kapniuk az őket megillető
hangsúlyt.
A nézetek egy nagy csoportja az angolszász szakirodalomban fellelhető
irányzat; ez az oktatási módszer fogalma helyett technikai készségekről beszél,
speciális oktatási technikákról és műveletekről, melyeket a tanár az osztálytermi
interakcióban alkalmaz.
E koncepció kialakulásához jelentős mértékben hozzájárult az a tény, hogy a
tanári hatékonyság vizsgálata, melynek során valamilyen általános érvényű – céltól,
életkortól, tantárgytól, tanulótól független – kritériumokat kerestek, érthető módon
nem vezetett pozitív eredményekhez. Bebizonyosodott az a tapasztalatban már
korábban is ismert összefüggés, hogy metodikai értelemben sztereotip megoldások
nem adaptálhatók egyszerűen új helyzetekre. Fontosabb a tanulás törvényeinek
ismerete, az egyes tanítási szituációk speciális követelményeinek felismerése s az
ehhez való célirányos alkalmazkodás. A tanítás mibenlétének alapvető minősége
pedig – e vélemények szerint – az osztálytermi interakciókban ragadható meg.
Interakción pedig – a kommunikációelméletből és rendszerelméletből
kölcsönzött fogalmakkal élve – általában olyan változót értenek, mely az egyéni vagy
csoporttulajdonságok között közvetít. Szociológiai dimenzióként fogják fel. A tanítástanulás
aktusát több dimenziójú információcsereként értelmezik egy olyan
kapcsolatrendszerben, amely hol egyensúlyban van, hol fejlődésnek indul, gyakran
konfliktusos és többé-kevésbé önmagát szabályozó folyamat. Ily módon az
„üzenetek” kibocsátását és dekódolását foglalja magában, melyek nem a tanárnak
vagy tanulóknak fenntartott speciális funkciók, hanem olyan tevékenységek,
melyeket alternatív módon mindkét fél folytat.
A német szakirodalom egyenesen az interakció fogalmából kiindulva közelíti
meg az oktatás módszereit. Az interakciót általános és átfogó fogalomnak tekinti, s
mindazokat a folyamatokat beleérti, amelyekben miden résztvevő kész arra, hogy
megváltozzék és ennek a beállítottságnak az alapján magatartását valóban meg is
473