Fodor György_Jövővárás az Ószövetségben

Vitathatatlan tény, hogy a görög gondolkodás kategóriái erősen
befolyásolták ezt a deuterokanonikus bölcsességi könyvet, mégis
mindvégig ószövetségi alapokon áll:
„Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének
képmásává tette" (Bölcs 2,23).
Az egész embert teremti tehát Isten halhatatlanságra, aminek
következtében nem csupán a lélek részesül az örök dicsőségben:
az Isten fiai közé sorolták és a szentek között van az
osztályrésze" (Bölcs 5,5); „Az igazak azonban örökké élnek és az
Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli gondjukat" (Bölcs
5,15).“
A Bölcsesség könyvére tett rövid kitérőből két konklúziót vonhatunk
le: egyrészt láthatjuk, milyen messze képes elmenni a
bölcsességi gondolkodás az Ószövetség és a görög bölcselet
összeegyeztetésében (vö. még Sir 24; Báruk könyve stb.), másrészt
nyilvánvaló, hogy a biblikus szerző számára az örök haza nem az
ideák világa, vagy a gnosztikus fény, hanem az isteni udvartartás
az „Isten fiaival és a szentekkel", amelyben az üdvözült teljes
emberi valójában részesül. Ez utóbbi megállapítás igen jelentős
számunkra az apokaliptikus eszkatológia szempontjából: anélkül,
hogy tagadnánk bizonyos hellenisztikus eszmék zsidó gondolkodásra
gyakorolt hatását az intertestamentális korban, beláthatjuk,
hogy az a „kétszintes" univerzum-koncepció, amely lehetővé tette
az apokaliptikus eszkatológiát, valamilyen mértékben mindig jelen
volt a bibliai hagyományban, sőt, az ókori Közel-Keleten úgyszintén.
Korábban már említettük JHVH (korona)tanácsának jelentőségét,
amelynek ókori-keleti gyökerei vannak. A klasszikus
próféták betekinthettek ebbe a magasabb szférába tanácsért, vagy -
Izrael népét és a királyt segítendő - ismeretek megszerzése
érdekében. A hamis próféták nem „állnak", nem vesznek részt
JHVH tanácsában, következésképp nem is tudnak semmit:
„De ki vett részt az Úr tanácsában? Ki látta őt és ki hallotta szavát?
Ki figyelt oda szavára, hogy hírül adhatná?... Nem küldtem ezeket
a prófétákat, mégis futnak. Nem is szóltam hozzájuk, mégis 36
36 BEAUCHAMP, „Le salut corporel des justes", 491-526.
98