Fodor György_Jövővárás az Ószövetségben

látomást világi történelemmé alakítsák. Ezt a tendenciát elősegítették
a már említett zord társadalmi-politikai körülmények, amelyek
arról győzték meg őket, hogy a politikai-történelmi valóságot a
gonosz vette hatalmába és emberi erőnek már nem áll módjában azt
irányítani. A próféták által teremtett vízió és realitás közötti finom
egyensúly, amely a jahvizmust kiemelte a mitopoetikus múltból,
most felbomlóban volt. Egyre nagyobb lett a veszély, hogy a
jahvizmus - elszakadva a történelmi valósághoz való kötődéstől -
mitikus színezetű vallássá válik, feloldva a történelem és a mítosz
két világosan elkülönülő valósága közti feszültséget, s úgy tekinti
az emberi történelmet, mint az istenség kozmikus szférájában megnyilvánuló
drámai konfliktusok visszatükröződését. Mindazonáltal
érthető, hogy ez az értelmezés és ez a nyelvezet miért kap oly nagy
szerepet az apokaliptikában: a látnok politikai szerepvállalása megszűnt,
s feladata egyre inkább a kozmikus valóság eseményei
közlésének spirituális szerepére korlátozódott, ami közel áll a „mítoszteremtő
funkcióhoz". Határozottan ki kell azonban emelnünk,
hogy az Ószövetség keletkezésének időszakában a látnok sohasem
tért vissza teljességgel a mítoszhoz, mert ahogy a próféták - olykor
nagyon vékony szállal, de - a vizionális hagyományhoz kapcsolódtak,
úgy a kozmikus (apokaliptikus) látnokok is, bár látszólag
időnként teljesen feloldódnak az „égi" szférában, továbbra is a
történelem keretein belül maradnak és az „eszkaton" eseményei is a
történelmi események sorába illeszkednek. Egészen a gnoszticizmus
megjelenéséig kell vámunk, hogy a mitikus világnézet teljesen
visszatérjen, mert csak ebben a késői irányzatban (vallás- és
szellemtörténeti jelenségben) tűnik el teljesen a történelmi keret.
Tehát a gnoszticizmus, és nem a zsidó apokaliptika jelenti a kör bezárod
ását, a visszatérést a korai közel-keleti mítoszhoz és annak
történelem-tagadásához.61
Korábban már említettük, hogy a deuteronomisztikus történetírás
kiiktatja a vízió szükségességét és sematizálja az üdvtörténetet: az
engedelmes királyok áldásban részesülnek, az engedetlenek
átokban, az előbbieknek jól megy a soruk, az utóbbiaknak nem
(Tun-Ergehen). Kiszámítható megfelelés van tehát a világ
eseményei és az isteni tevékenység között. Ez a szemléletmód hatja
át a Deuteronomisztikus Történeti Művet (különösen is az 1-2 Kir
könyvét), hogy aztán fokozatosan darabjaira hulljon. Először Jozija,
az ideális király halála, azután (bár az 587-es nemzeti katasztrófát,
61 HANSON, „Jewish Apocalyptic", 57-58.
no