Fodor György_Jövővárás az Ószövetségben

ni fogtok. Meglátjátok, szolgáim örülnek majd, ti meg szégyent
vallótok" (íz 65,13).
„Igen, szolgáim énekelni fognak szívük örömében, ti meg ordítani
szívetek fájdalmában, és megtört lélekkel jajgattok." (íz 65,14)
Az idézett versekben az említett „üdvösség-ítélet" orákulum
irodalmi formája többször is előfordul. Megfigyelhetjük a jövendőbeli
beteljesülés erőteljesen szimbolikus-vizionális megrajzolását is,
különösen a 16kk. versekben, ami azért kiemelkedő jelentőségű,
mert itt nyer először világos megfogalmazást az apokaliptikus irodalom
egyik legfontosabb doktrínája, nevezetesen a két világkorszaké.
Az új ég és új föld megjövendölése, amely - mint a
dualisztikus világkép alapgondolata - oly nagy szerephez jut majd
az intertestamentális korszak apokaliptikájában, már itt, a perzsa
korszakban megjelenik, méghozzá nem iráni (zoroasztriánus)
hatásra, hanem a Deutero-Izajás által visszahozott ősi (mitikus)
közel-keleti gondolatvilág részeként. De amíg Deutero-Izajásnál az
új korszak—melynek ő a küszöbén áll - JHVH felülmúlhatatlan,
radikálisan új üdvözítő tettét hangsúlyozza, Trito-Izajásnál már
elmozdulást figyelhetünk meg: a fogság után a két világkorszak
eszméje fokozatosan ontológiai síkra helyeződik át, ami azt jelenti,
hogy a történelmi jelenkor = gonoszság, a történelem feletti
(transzcendens) új világ = jóság, üdvösség.
Ugyanezt a változást figyelhetjük meg az „Isteni Harcos" esetében
is. Deutero-Izajás vízióiban visszahozza JHVH királyi és győztes
hadvezéri alakját (vö. pl. 51,9), a megfelelő történelmi ekvivalenciákkal.
Trito-Izajás egyre inkább visszatér a történelmi beágyazódást
mellőző mitikus eredetű „Isteni Harcos" képéhez. Már idéztük az
51,9 v.-t, de a legtisztábban a 66,15 vers fejezi ki az ősi formákhoz
való visszatérést: „Mert lám, tűzben érkezik az Úr, harci szekere
akár a forgószél, szabadjára engedi izzó haragját, ítéletét a lobogó
lángokban". Az apokaliptikába való átmenet szinte kézzel fogható,
semmiféle történelmi támpont nincs, a klasszikus próféták eszkatológikus
sajátosságai átalakulnak. Az idézett himnusz-részlet Jahvét
az ókori közel-keleti mitológiában jól ismert viharistenként ábrázolja.
Ahogyan a „felhőkön lovagló" (rkb crjpt) Baal vagy a Tiamat ellen
csatába induló Marduk (Enuma Elis IV,50), úgy száll fel harci
szekerére (amely olyan, mint a forgószél) JHVH is (vö. 1,14; Zsolt
18,8-16; 2 Sám 22,9 stb.). A viharisten tegezében hordozott nyilak,
mint villámok, amelyek tüzet okoznak (vö. Enuma Elisa, V, 3; Szám
21,27-30; Zsolt 18,7; 50,3; Mtörv 33,2), szintén jelen vannak Jahvénál
118