Dimensiuni ale limbajului n context carceral

a szubjetivációs folyamatot az önmegteremtés „heroikus” mozzanatiban ragadják meg. 1 Ebben az esetben
pontosan az az agonizmus érdekel, amelyet Foucault úgy fogalmazott meg mint a cselekedetekre gyakorolt és
ezeket megváltoztató cselekedet, vagy a hatalom és „alárendeltje” közti szüntelen provokáció. 2 : „ Akkor majd
megemlékeznek a szerencsétlenről, mert életében méltatlanul eltaszították, néha még attól is pirultak, hogy
kézszorítását elfogadják, hozzá még a kenyerét, sőt, az élethez való jogát is megtagadták. Mert itt tartok. A
valóság üldöz, szinte letaglóz.”(91.)
Az emlékirat egyik fontos tétje a halálra való felkészülésben ragadható meg: „Huszonöt éves vagyok, s
bár fiatal még, semmi kétség, hogy végzetesen közeledem az életem befejeztéhez. Sokat és teljesen egyedül
szenvedtem, mindenki által elhagyatva! Nem jelöltetett ki számomra hely ezen a világon, amely világ inkább
eltaszított s kiátkozott.”(7.) Az emlékirat tehát annak a munkának, küzdelemnek a nyoma, melyben az egyén
élettörténetének különösségét és egyediségét, testének tolakodó öntörvényűségét a nagy egészt igazgató elvek
szerint igyekszik megérteni, és azok közé beilleszteni. A gondolat azonban nem pusztán a maga elvontságában
érdekli, hanem mindig az Énben kiváltott érzelmi hatással együtt: megbarátkozni az elmúlással, az írás által
elidegenedni önmagunktól, elfogadni, megszeretni a végleges és visszavonhatatlan megsemmisülést, de
ugyanakkor beszéddel, írással megtölteni a túlvilágba vetett hitet: „Még a legvégzetesebben halálos döntések
is függőben maradnak az elbeszélés idejében. A diskurzusnak, tudjuk jól, megvan a hatalma, hogy megállítsa
a már kilőtt nyilat az idő ama visszatartásában, amely az ő sajátlagos tere.” 1 Az Én számára tehát a leginkább
elfogadható, megragadható, birtokolható, megőrizhető idő a már eleve múltként leírt, így pedig vállalható,
visszaidézhető, vagyis az emlékké tett idő. Az „én” megszövegezése az emlékiratban paradox módon a
„hibák” és „bűnök” feljegyzésén keresztül összekapcsolódik a bűntudat, a feloldozás és a vezeklés
gondolatával, valamint az önigazolással és a viselkedés magyarázatával. Ez a szituáció pedig egyfajta
apológia beszédhelyzetét is felidézheti. Mindezekkel ellentétben viszont az önrendelkezés gyakolatának etikai
meghatározottsága, a korábbi létállapotot elutasító önteremtés gesztusa minduntalan rácáfolnak az egyén
külsődleges tényezők általi meghatározottáságára.
A szöveget folyamatosan behálózzák az interszubjektív erőviszonyok mozgásterei, amelyben a
szexualitás kitüntettt pozíciót kap. Az apáca növendékek intézményében olyan eseményeknek lehetünk tanúi,
amelyek nyílván ellentmondanak az ott meghatározott és szigorúan előírt normáknak, szabálykészleteknek.
Az írás etikai jellegzetesége viszont akkor látszik leginkább, amikor Herculin számára az azonos nemű
szobatársával, Sarával való viszonya semmiképpen sem megbecstelenítő a gyakori gyónásokkal szemben: „A
világ előszőr csodálta, aztán bírálta a Sara és köztem kialakult túlzott, hogy azt nem mondjuk,
gyanúsanbizalmas viszonyt. Zavartan elfordították fejüket, ha észrevették, hogy barátnémhoz hajolok, és
karomba szorítom, mintha attól féltek volna, hogy elpirulni látnak minket. Kétségtelenül beszéltek is
1
Benda Hofmeyr, The Power Not To Be (What Whe Are): The Politics and Ethics of Self-creation in Foucault. In Journal of Moral
Phylosophy. 2006/3. 215-230
2
Michel Foucault, A szubjektum és a hatalom. In Bókay i.m. 396-410.