A magyar ember

A magyar hiedelemvilág „csudálatos fája”, „égigérő” vagy „tetejetlen” fája nem egyéb, minta táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és afelső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkányelrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, dekísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy,hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán „világról-világra”halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyarősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontosmunkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt famegmászása. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területenmegtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványánakkell tekintenünk.- Őseink föld alatti világ-képzete igen régi. A felsőbb lények közül legélénkebben a tündérekmaradtak meg, akik a csodás szépségű arany boldoghonban, Tündérországban, túl azÓperenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, aföld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkávalés művészettel áldják meg. Van mitológiánkban „szépasszony”, „kisasszony”, de rosszindulatútündér is. Ősi hiedelemvilágunk csodálatos állatlénye a belső-ázsiai sárkány, amelyhalakból, vagy olyan kígyókból lesz, melyek hét évig a mocsárban tenyésznek. A sárkányáltalában a földön kezdi el életét, aztán felszáll a fellegekbe, elborítja a Napot és zivatart hozlétre. A mocsári lángnak, a lidércnek alakjában afféle tűzmanót vélnek felfedezni, aki akulcslyukon is befér. A táltosló népmeséink vitézeinek elengedhetetlen társa és segédje, akigazdájának tanácsot ad és mindenben segíti őt. Az elemek közül a tűznek őseinknél különösenjelentős szerepe van; ez meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál.A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletük tárgya volt. A föld azon jótevő anya,amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybeminden visszatér. A lég (levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem) az istenség és azemberek közötti elem, illetve az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven:levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és atáltos paripa.Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél.Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphozszorosabb volt, mint manapság; a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőikszimbóluma a Nap volt; a „kündü” szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájáraa földi házaséletben a Nap szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alakésfényváltoztató szerepe pedig a nőé. A magyar népművészet átvészelte a mintainkvizítorokemlékirtását, a kíváncsi és nem értő szemek elől virág- és állatalakokba, növényikompozíciókba rejtette ezeket az ősi szellemvilágot. Ezek az ősi Nap-jelek ott díszelegneka kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes változatát a nép „naprózsának”mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit hagyományaiban konzerválta.A Hold. A természetben élő ember az őt körülvevő világban ügyefogyott, gyenge volt, segítségrevolt szüksége, felfigyelt a Holdra. A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait aHold enyhítette, amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvávált. A Hold őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; aHoldon elhelyezett életfa is ennek a jelképe.116