A magyar ember

- A szamár nem tartozott őseink közismert állatai közé, bár minden bizonnyal ismerték.Elsősorban pásztorok és juhászok használták teherhordásra. Magyarországon az Árpádokkorábanjelenik meg vízhordó és malomhajtó szerepben, majd a mezővárosokban kiskocsikelé fogva esetleg vándorkereskedők málhahordójaként. A szamártartók között Palócföldön, aJászságban és Heves megyékben ették húsát, bőréből pergament készítettek. A szamár tejénekgyógyítóerőt tulajdonítottak köhögés, asztma és tüdőbaj ellen, vizeletével rühös juhokatkezeltek. A lovas népeknél és a parasztvilágban a szamár lenézett állatnak számított és aszegénység jelképe volt.- A lószerszámok. A könnyűlovas harc egyik legfontosabb segítője a nyereg volt; kápaszegély-veretekés díszítő csontlemez-borítások szép számban maradtak meg honfoglalóinksírjaiban. Őseink fából készült, minden lóhoz „hozzászabott” nyergeket használtak, amely ahonfoglalás után változatlan formában sokáig használatban maradt; ez kárpitozott úri ésfarszíjas paraszt- és katonanyergek formájában még sokáig élt. A vitézek aszimmetrikusszájvasú, két- vagy négykarikás csikózablát, az előkelők inkább ún. pofarudas (oldalpálcás)zablát szerszámoztak fel lovukra, amit ritkán ezüstből vagy bronzból öntöttek. A vastagabb,jól irányítható legömbölyített szélű szájvassal készült ún. „puha” zablák a ló kíméletesebbkésztetésére szolgáltak, a vékony, éles szélű vagy dudoros, tarajos felületű, esetleg láncosszájvasú ún. „kemény” zablák a hátasló kíméletlenebb, de a harc könyörtelen követelményeihezalkalmasabb vezetésére voltak jók. Ismerték a csuklós zablát, amelynek két oldalárazablakarikákat vagy oldalpálcákat szereltek, nehogy a zabla a szájban elcsússzon. A zablátáltalában fából vagy csontból készült zablapecek közvetítésével kapcsolták be az egyikoldalon a zablakarikába, így leszerszámozás helyett csak ezt a pecket kellett kiakasztaniahhoz, hogy a ló ideiglenesen az álla alá akasztott zablával akár a harc pillanatnyi szünetébenlegelni tudjon. A csuklós zablák egyik szárát hosszabbra méretezték, mint a másikat. Akengyel már a hunoknál is megvolt; ennek előfeltétele, a szilárd kápa már készen állt. Anyeregről csattal állítható hosszúságú szíjon függő kengyelek ívelt alakúak voltak, jelezvén,hogy tulajdonosuk puha talpú csizmában (mokaszinban) járt. A kengyeleknek a ló feléforduló száruk meredekebb volt a külsőnél. Sarkantyút nem használtak, lovukat keleti módratérddel vagy sarokkal, s ha kellett lovaglókorbáccsal ösztökélték. Őseink lovain szügyelő nemvolt. A kantárt veretekkel díszítették, patkóra nem volt szükség.- A lovas temetkezések is bizonyítják, hogy őseink milyen szoros kapcsolatban álltaklovaikkal. Teljes lócsontváz honfoglalóink sírjában nincsen; ugyanolyan részleges lótemetkezésrítussal temetkeztek őseink, mint amilyent Stein Aurél a Kr. utáni III-VII. századi belsőázsiaiasztanai temetőben talált, illetve ahogyan Ordoszban a hunokat temették el. A sírokba aló fejlelkének a burka (feje) és négy lábának alsó része került. A lószerszámok a sírban nemegyszerű útravalóként kapott helyet, hanem azért, mert a temető szent berkében a temetésselegyütt a ló lelkét is a másvilágra juttatta. A kereszténység felvétele után a halottak lovaihelyett inkább pénz került melléjük a sírba, a hátasló feláldozását mellőzni kényszerültek,legfeljebb titkon küldték lelkét az elhunyt után, lassan azonban ezt is az új Istenhez közvetítőpapra bízták, az egyháznak adományozva lovát.131