A magyar ember

A szkíták („szittyák”) és a szarmaták (masszagéták)- A szkíta őstörténetünk egyik legellentmondóbb, de kialakulásunkban igen nagy szerepetjátszó nép, hiszen egy része a Kárpát-medencében telepedett le és a későbbi „alaplakosságot”adta, más része pedig tovább élt a Kárpát-medencében letelepedett hunokban és az avarokban– így áttétesen a magyarokban. Janus Pannonius és Bonfini szerint a „szittya”-magyarok aszkítáktól származtak; e származás tudata sokáig a magyar népben élt. „Szkítia” középkoritana mitikus megfogalmazása volt a magyarság keleti származástudatának abban a korban,amikor őshazánkat tudományos kutatásokkal még nem tudták igazolni.Ősi szállásterületük az ismeretlenség homályába vész. Első ismereteink a szkítákról az, amikoraz iráni szkíta királyok Kr.e. 673-ban legyőzték az asszírokat és a kimmereket. 611-bennagy hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig. Erreválaszul Kyaxarész méd király kiűzte a szkítákat Médiából, akik innen a derbeni kapunkeresztül előbb a kimmerek elhagyott területeire vonultak, majd a Kr. előtti VII. század végénelfoglalták az kelet-európai sztyepvidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig.Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr. előtti IV. században az ugyancsakiráni eredetű szarmata, és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítvehatalmukat. A szkíták, akiknek „földjére egyetlen nemzet sem merte tenni lábát”(Hérodotosz) ezután nyom nélkül felszívódtak környezetükben.A szkíta az eurázsiai sztyepes vidék iráni nyelveket beszélő őskori népeinek összefoglalóneve, de Plinius szerint voltak közöttük török nyelvűek is. A perzsák a szkítákat szakáknaknevezték. Az Iszik-köl vidékéről rovásírásos tárgyaik kerültek elő; ezeknek megfejtése majdközelebb visz eredetük megfejtéséhez. Állattartó földművesek voltak, számos váruk és erődítményükkerült elő. E lovas harcias népnek félelmetes fegyvere az őseinkre is jellemző visszacsapóíj volt, ruházatuk szinte teljesen olyan volt, mint a honfoglaló magyaroké (háromnegyedesmokaszin, finoman szőtt nadrág, háromnegyedes kazak, csúcsos sapka). Közép-Ázsiábanés az Altaj-hegységben (Tolsztaja Mogila, Pazyrik, Sibe, Basadár stb.) számos olyan sírkamrájukkerült elő, amely fölé halmot emeltek. Meghalt harcosaik mellé kedves lovuk fejétés lábait helyezték a sírba. Művészetükben az állatábrázolások domináltak, magukat a„szarvasok népének” nevezték. A szkíták találták fel az oldalpálcás vas zablát, a bőr nyergetés a bőrszíjjal készített nyerget. Fő totem-madaruk a turul (kerecsensólyom) volt és ismerték a„csodaszarvas-mondát”.- A szarmaták (masszagéták). A Kárpát-medencébe betelepült és itt maradt iráni nyelvű lovasnépek közül a szkíták után a legjelentősebb az időszámításunk kezdete körüli időbenideérkezett szarmata volt, akiket Hérodotosz és mások masszagétáknak („nagy hősöknek”)neveztek. Törzseik neve: agatirsz, roxolán, jazig, aorsz és szirák.A szlávokA szlávok őshazáját a kutatók állandóan keresik, holott nem tekinthetők másoknak, mintKelet-Európa ősi autochton lakosságának, akiknek a „magterülete” valahol ukrán területen aSzeret, a Prut és a Dnyeper vidékén lehetett. Mivel nem volt szervezettségük, államuk ésírásbeliségük is csak a X. században jött létre. ezért az auktorok nem emlékeztek meg róluk.Nevük először Prokopiosznál fordul elő a VI. század közepén, amikor arról ír, hogy Bizáncbalkáni tartományait az antok és a szklavénok támadják meg. Egyik csoportjuk, a vend már aKr. előtti I. században a mai Lengyelország északi részén élt. „Ősi szállásterületükről” valólassú és folyamatos szétvándorlásuk a Kr. utáni VI-VII. századokban felgyorsult, az avarokugyanis alattvalóként sok szláv embert ragadtak magukkal; kisebb csoportjaik így kerültek aKárpát-medencébe 570-590 táján. Az avarokkal előbb a Balkánra jutottak, majd Bizáncot60