A magyar ember

veremházak, faházak és karámok egysége is mutatja. Állatainkat őseink szállásukonkarámokban tartották, amennyiben sok állatuk volt, azok egy részét elvitték távolibb legelőkrelegelni, de télire mindig visszatértek szállásukra. Téves az a nézet, amit Hortobágyon ésBugacon a külföldieknek mutogatnak, mintha a magyarok állataikkal csak úgy ténferegtekvolna a nagy pusztaságban. A „kalandozások idején” idegenbe vezetett hadjárataink jólmutatják, hogy lovaink hideget-meleget jól tűrő állatok voltak, amelyeket az istállózás nemkényeztetett el, télen azonban maradandó épületekkel épített szálláshelyeinken karámba zárvaéltek és részben maguk kaparták ki élelmüket a hó alól, részben pedig takarmányon éltek.A vadászatról és a solymászatrólEllentétben a velünk erőszakkal rokonságba állított finnugor népekkel, a magyarok őseisohasem éltek gyűjtögető-halászó életmódot. Őseink egy része nyájaikat, gulyáikat, csordáikatés ménjeiket szálláshelyüktől közelebb-messzebb terelgetve legelőváltós pásztorkodónagyállattartó életmódot folytatva jutottak el Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe. A szállásterületenélők intenzív földművességet folytattak. Az állattartó életforma őseink történetébenazt jelentette, hogy mindennapi gazdasági biztonságot adott a közösségnek, a társadalmat nemszolgáltatta ki a vadászat- vagy egyéb élelemszerzés kockázatának, esetleg sikertelenségének.Őseink mégis vadásztak. A régi és mai lovas népek vadászati hagyományai jól tükrözik azősi, íjász vadászati módokat. A kínai történeti írók közlik, hogy a hsziungnúk minden évbenközös nagy vadászatokat rendeztek, ezek azonban nem hússzerzés célját szolgálták, hanemafféle hadgyakorlat jellegűek voltak; az összetartozás érzését fejezték ki és kultikus célokatszolgáltak.Őseink vadászatának egyik célja állatállományuk védelme volt; a legelők környékéről kíméletlenülki kellett pusztítani a ragadozókat (farkast, medvét). Másrészt vadászatok alkalmávallehetett a férfikorba kerülőket harcra edzeni, megtanítani a nyeregből való íjászatra, a dárdávalés a gerellyel való bánásra és a bátorságra. Erről Anonymusnál ezt olvassuk: „Az ifjakmajdnem minden nap vadászaton voltak, aminek következtében azon időktől fogva máig amagyarok a legjobbak a vadászatban megelőzve más nemzeteket”. Őseink vadászata másodlagosanaz öltözködéshez szükséges néhány anyag megszerzésére (vaddisznó-, medve bőre,róka prémje stb.) is irányult. A leánykérésnél – ezt Dzsajhánitól tudjuk – fontos szerepetjátszott a coboly, a hermelin, a mókus, a menyét, a nyest és a róka prémje. Végül a vadászatszórakozás céljait is betöltötte; őseink tulajdonképpen mai értelemben sportvadászatotűztek. A régebbi időkben a vadászat nem a gazdagok kiváltsága volt. Mindenki szabadonvadászhatott, aki valamely nemzetségnek, illetve törzsnek származásánál fogva tagja volt.Többféle vadászatot ismertek. Legnagyobb jelentőségű a csoportos vadászat volt. A MongolokTitkos Történetében olvassuk, hogy a harcosok béke idején nagyszabású vadászatokatrendeztek és ezeken gyakorolták a hadmozdulatok rendjét, a zászló- és kürtjeleket. VI. Leónbizánci császár részletesen leírja a türkök hajtóvadászatát. Őseink vadászatuknál használták a„zengő nyílvesszőt”, amely egyrészt felugrasztotta a kisvadakat, másrészt azok hangját utánozvakicsalta azokat búvóhelyükből. Őseink használtak különféle csapdákat, bár életükbenaz ilyen vadászatnak nem igen volt jelentősége. Honfoglalás idején a Kárpát-medence igengazdag volt vadban (medvében, őzben, vaddisznóban, bölényben, hiúzban, zergében, jávorszarvasban,gímszarvasban, szikaszarvasban, dámban, kőszáli kecskében, muflonban nyúlban,hódban, fácánban, vadpulykában fogolyban, fürjben, vadkacsában stb.). Ősi vadászatunk nemezen állatok kiirtására irányult, hiszen őseinknek állathúsban soha nem volt hiánya. Ez volt azoka, hogy nem tudunk arról, hogy bármikor is veszekedés tárgyát képezte volna az itt éltőslakosság és honfoglalóink között a vadászterületek tulajdonjoga. Őseink lovaglási tudása ésíjkezelése a kalandozások kora lejárta után a vadászatokban maradt fenn. A magyar vadászok145