A magyar ember

könnyű és széttéphetetlen volt; ezt vagy egyszerre, vagy kevés szőrrel kezdték gyúrni, majdnaponként kevés új szőrt adtak hozzá. A szőrlabda földhöz vágva olyan magasra felugrik,mint maga a gazdája. 8. Ritkábban készítettek nemezből zsákot, tarisznyát és kesztyűt.- A nemez kikészítése. Nemezek különböző minőségű gyapjúból készültek; hasláb- és hulladékgyapjúból. Ez utóbbit belső vagy alsó részekre használták. A lenyírt gyapjúból előszörkimossák a zsíros szennyeződéseket, majd a szőrt meglazítják, „tépik”. A tépett gyapjútbizonyos rend szerint a kívánt hosszban és szélességben leterítik, majd összecsavarják. Az ősieljárás szerint a gyapjútekercs közepébe fából készült rudat tettek. Az összecsavart és kötözötthengert egy erre a célra készített favázas ágyra vagy deszkalapra tették, ott forró vízzel öntözték,hogy a gyapjút átitassák, „befüllesszék”. Közben 4-6 ember folyamatosan hengerelte atekercset 4-8 órán át, miközben kézzel vagy ütőfával állandóan ütögették. Ennek eredményeképpena gyapjú összegubancolódott. Menet közben többször ellenőrzésképpen a tekercsetszétgurgatták, széleit megigazították, majd újra összetekerték, forró vízzel öntözgették,görgették és ütögették. Újabb módszer szerint (Kaszás Ákos módszere) lágy- vagy keményvásznas gyúrással, taposógyúrással vagy lovasgyúrással állítják elő a nemezt, amelyneklényege azonos a régi módszerrel.A nemez díszítése kétféle módon történt. Az első változatban a mintát a földre fektetettkendervásznon helyezték el, majd a fellazított gyapjút erre rakták rá. Így a színes minta egyidőbenkészült a nemezzel. Ez a módszer nagyobb erőt és jobb szerkezetet adott a nemeznek,csak a minta kissé elmosódott körvonalú volt. A másik változat szerint először csak félignemezelték össze a gyapjút és aztán tették rá a mintát. Ezután ismét hengerré tekerték össze ésfolytatták a görgetést. A nemez alapszíne leggyakrabban piszkosfehér, kisebb számban vanszürkésbarna színű gyapjú. Amennyiben mintát festenek bele, ezt gyökérből, fakéregből ésgyümölcsből készített növényi festékkel művészi ízléssel készíti a mester. Leggyakoribb anarancssárga, a vörös és a barna színárnyalat. A legősibb minta a Nap- és a Hold volt. Anemezszőnyegek szélére olyan szegélymintát festettek, amilyent ma a csángók.A „kékfestő”A nemezelés eredetéhez hasonló a kékfestő technológia és a kékfestő-motívumok eredete (bárNéprajzi Lexikonunk szerint a kékfestő technológiát a XVIII. század közepén Németalföldtől„vettük át”). „A több, mint 2000 éves kékfestő technika Belső-Ázsia török népeinek ősikultúrájához tartozik” (Lu Pu, 1981). Lényege, hogy megolvasztott méhviasszal mintákatnyomtatnak vagy festenek a lenvászonba, amelyet indigóval kékre festenek, majd forróvízzel kioldják a méhviaszt. A belső-ázsiai száraz levegőnek köszönhetően csodálatoskékfestő textilek és eszközök kerültek elő az asztanai Kr. utáni I-II. századi aknasírokból; LuPu kínai kutató Han korabeli (Kr.e. 206-Kr.u.220) kékfestő-mintakönyvet adott ki Pekingben1981-ben.A kékfestő motívumok közül a legismertebbek a virágábrázolások (tulipán, szegfű, rózsa), agyümölcsök (gránátalma, körte stb.) és az állatábrázolások (lepke, páva, kakas stb.). A kékfestőanyagokon szereplő mintakincs a hun és a török népek hitvilágához és mondavilágáhozkapcsolódik; a tojás a továbbélést, a horog a leány reménységét és férjhez menését fejezi ki; agránátalma – mivel sok magja van – a sok utódot szimbolizálja, a bazsarózsa a tavaszt, aszerelmet, az érzékiséget és a női szépséget, a virágon belüli virág pedig az élet szépségét ésbőségét jelképezi. A madárnak a lepkeszárnyai a szellemi szabadságot, a madár nyaka köréfonódó virágszár pedig az élővilág egységét jelenti. A kinyíló tulipán az életet és atermékenységet szimbolizálja. Gyakori a belső-ázsiai kékfestő motívumok között az életfaábrázolása,amely távol áll a kínai gondolkozásmódtól, de azonos a miénkkel.150