A magyar ember

szerrel leterített egy harcost. Ilyen távon nincs lehetőség a pontos célzásra, a nyilakat ezértegyszerűen a tömegbe lőtték. Őseinkről feljegyezték, hogy futamodást színleltek, majdüldözőiket a nyeregből hátrafordulva nyilazták le. Ha az üldöző nem használt lőfegyvert,harcosunk méterekre bevárhatta. Ilyen távolságra már könnyűszerrel lehet lőni akár a páncélrései közé is. Egy igazán jó íj elkészítése akár egy évig is eltarthat. Egy szépen díszített,festett, aranyozott íj értéke több szarvasmarha, illetve ló árával volt egyenlő.Az egykori leírásokból is világos, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverénekaz íjat tekintették. Íjaink hírnevét dicséri a 924. évből Modena városának templomikönyörgéséből ismert ima: „Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozvakönyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyánakkegyelméből elkerüljük... Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyaroknyilaitól ments meg Uram minket!” (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine). Ezzelfohászkodtak védőszentjükhöz, Szent Geminianushoz. Regino prümi apát 908 táján jegyeztefel a következőket: „A magyarok sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesenlőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni”.Cs. Sebestyén Károly régész és néprajzkutató a honfoglaló magyar és avar sírleletek tanulmányozásaalapján előbb elméletileg majd a valóságban is rekonstruálta az akkori kor félelmetesfegyverének szerkezetet, alakját és méreteit. A rekonstrukcióval, majd annak gyakorlatialkalmazásával többen (Jakus Kálmán, Fábián Gyula, Grózer Csaba, Hidán Csaba, HajdúGábor, Kassai Lajos és mások) foglalkoztak. Egyik rekonstrukciót Fábián Gyula végezte el aBékés-Povádzug-i temető 55-ös számú sírjában talált maradványok alapján.- A nyilak. A nagyhegyű nyilak többsége hadinyílként szolgált, de a nagyvadakra is ezthasználták. A nyilak élét általában köszörülték, de volt olyan nyílhegy is, amelyet rozsdásodnihagytak, s így vérmérgezést okoztak vele. Sokféle zengő nyilat is ismertek, amelyek röptébenfütyülő, zizegő, zúgó, brummogó hangot kibocsátó nyíl ijedt felugrásra vagy figyelő megtorpanásrakésztette a vadat, a nyíl vasa pedig azonnal súlyos vagy éppen halálos sebzéstokozott. Hím szarvasokat bőgés idején a nőstény állat hangját utánozva vagy a nőstényt aszopós állat hangját utánozva nyíllal megállásra késztette. Vízen, nád, káka közt rejtőzővíziszárnyast a ragadozómadár rikkanását hallató nyíllal felrebbentették.- A nyílhegyek. A nyílhegyeket nem az íjasmester, hanem a kovácsok készítették és aharcosok fenték ki élesre. Liudprand cremonai érsek írta, hogy a magyarok 898-i észak-itáliaifelderítő útjuk után téli szállásaikra tértek vissza és egész télen át fegyvert kovácsoltak ésnyilaikat élesítették. Mivel egy nyílvesszőnek könnyűnek és egyenesnek kellett lennie, igenfontos volt anyagának kiválasztása. A nyíl testének általában nádat vagy berkenyét használtak.Honfoglalóink nyílhegyei lapos pengéjűek, rövid vágóélűek, deltoid alakúak, rombuszalakúak, hosszú vágóélű deltoid alakúak, véső alakúak, villásan kétágúak, ívelt élűek, többélűpengéjűek köpüsek és szakállas hegyűek voltak.- A tegez. A nyíl igen kényes eszköz volt, ezért ötletesen elkészített nyíltegezben tartották.Ennek használati példányai a kunoknál és a székelyeknél sokáig fennmaradtak. Egy-egydíszes tegez méltóságjelvény is volt. A mintegy 70 cm hosszú általában bőrből, néha kéregbőlvagy vékony fából készített tegezbe a nyílvesszőt oldalt nyíló bőrablakon át csúcsával fölfelétették be; a száját esetenként ritkábban faragott csontlemezek zárták el. Általában 4-5 nyílategyszerre húztak ki a tegezből, hogy harc közben gyorsan egymásután lehessen a nyilakatkilőni.200