A magyar ember

A magyar ember(A magyarság embertanáról)A magyarság eredete szempontjából a legdöntőbb bizonyítékot az embertan (antropológia)szolgáltatja. A magyarság eredetét ott kell keresnünk, ahol olyan emberek éltek – netán ma isélnek –, mint amilyenek mi magyarok vagyunk. Ezt a bizonyosságot megszerezhetjük azalaktani jegyek összehasonlítása alapján (népszerűen: „úgy néztek ki, mint a magyarok”,tudományosan: olyan morfológiai [típusbeli] jegyeket viseltek, mint a honfoglaló magyarság)és élettani jegyek kimutatásával (pl. a marker-gének, vércsoport-jellegek vizsgálatával).Emellett csak másodlagos bizonyosság, hogy honfoglalóink milyen nyelvet beszéltek, milyenvolt a szellemi- és tárgyi kultúrájuk; bár ezeknek összessége jó segítséget nyújt népünkeredetéről. Johann Blumenbach Göttingenben olyan emberek – a jugarok – közé küldte elKőrösi Csoma Sándort, ahol olyan emberek éltek – és élnek –, mint a magyarok, és a jó útonjáró kutatóinknak is ez volt a vezérfonala. Ezért a természettudományok számára mindigelfogadhatatlan volt a finnugor őstörténet, hiszen az uráli – ugor – embertani jellegek előfordulásaa magyaroknál mindössze 0,06%.A magyar nép hármas összetevőjű: 1. beletartoznak a 894-895-ös honfoglalás előtt a Kárpátmedencébenélt népcsoportok (az autochton őslakosság, a szkíták, a szarmaták, a hunok és azavarok); 2. Gerincét a Belső-Ázsiából elindult és ideérkezése előtt többszörösen – főleg töröknépekkel – bővült 500 000-nyi „honfoglaló magyar” alkotja; 3. A magyarsághoz – immár a„magyar nemzethez” tartoznak az országba betelepített (jászok, kunok, besenyők stb.) ésbetelepült (szászok, szlovákok, svábok, szerbek stb.) népek. Az antropológia a magyarságőstörténetének kutatásakor Árpád népének – és a beleolvadt etnikumok – élettani jegyeit éstestalkatát vizsgálja és „keresi vissza”. Mivel a magyar Európa egyetlen nem indoeurópai népe,népszerűen úgy is mondhatjuk, hogy ezt a jó értelemben vett „másságot” kell visszakeresnünk.- Az antropológia és az őshaza. Az első nagy nemzetközi antropológia-könyvet Paul Topinardés Paul Broca írták 1881-ben. Ebben a következőket olvashatjuk: „Az antropológiai kutatásoka finnekkel való rokonságunk ellen tanúskodnak... a magyarok más irányban mutatnakkeveredést, amennyiben a törökökkel, a kazárokkal és a bolgárokkal keveredtek...” KarinMark (1977) észt antropológusnő írja: „Az embertan sohasem keresné a magyarok eredetét avogul-osztjákok között, mert áthághatatlanok a különbségek”. Tóth Tibor antropológusnál(1971) pedig ezt olvassuk: „A honfoglaló magyarok a Kr. előtti VI. századtól a Kr. utáni IV.századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságotmutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál”.A hagyományos embertan legfőbb feladata, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori éskésőbbi korból származó ásatásokból előkerült csontvázanyagot és az élő lakosságot vizsgáljaés azon területek lakosságával hasonlítja össze, ahol a magyarok elődei megfordultak, illetveahonnan származásukat gyanítjuk. Magyarországról az első hiteles honfoglalás kori ásatásicsontvázanyag 1834-ben került elő a Kecskemét melletti Benepusztáról, azóta a 895-1000közötti időből közel száz lelőhelyről mintegy 700 „hiteles” csontváz származik. Ha ebben akorban a Kárpát-medence lakosságát 1 millió körülire becsüljük, (895-1000 között közel 3milliónyi ember élt a Kárpát-medencében) akkor a rendelkezésünkre álló csontvázanyag azakkori lakosságnak 0,0323%-a. Annyi, mintha ma 4522 ember alapján ítélnénk meg a Kárpátmedencemai lakosságát. Ez a mennyiség nyilván nem elegendő ahhoz, hogy végérvényesenkimondhassuk azt, hogy milyen volt a honfoglaló magyarság, de ahhoz elegendő, hogymegítélhessük, hogy az előtte itt élt őslakossághoz képest kik jöttek be és ez alapján „visszakereshessük”származásunkat.77