A magyar ember

A magyarok nyelvérőlA magyar nyelvben az 1750 körüli török szó – amelyet „nyelvészeink” többnyire „ismeretleneredetű jövevényszónak” neveznek – alapszókincsünkhöz tartozik. A magyar és a török nyelveknekazonban nemcsak a szókincse áll egymáshoz igen közel, hanem nyelvi szerkezete is.A török nyelvek szelleme, szerkezete és építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel. Náluksincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőkkel,jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi, sőt ezek is a miénkhez hasonlóan szigorúan hangrendilegilleszkednek a tőszó magánhangzójához (olvastam, láttam). Kerülik ők is a mássalhangzótorlódásokat, különösen a szavak elején. Hangrendi okok miatt gyakran alkalmaznak toldalékhangokat ragilleszkedéseknél. Még a magánhangzó torlódásokat is, hasonlóan a magyarnépies kiejtéshez nehezen tűrik. A múlt idő jele a miénkhez hasonlóan d, illetve t (látta,futott), a feltételes mód jele és illeszkedése (adnék), tagadó szavunk is a miénkhez hasonló(nem, ne), ez utóbbi ragozott formában nem az igét előzi meg, hanem közvetlenül az igetőután áll (nem írok). Távolító eset ragjuk közeli a miénkhez (-tól, től), az eszközhatározó-ragszinte teljesen azonos (-val, -vel). A jelző a mienkhez hasonlóan a törökben is a jelzett szóelőtt áll és nem egyeztetjük; nem változik sem számban, sem esetben. A melléknevet segédigenélkül is használhatjuk állítmánynak (ez a virág szép). A török nyelvben ritkán használnaksegédigét, a bírni szerkezeti forma is hiányzik, különösen sok hasonlóságot találunk a magyarés a török névmásokban. Ezt a közeli rokonságot már Laurentius Toppeltinus de Medgyes,Beregszászi Nagy Pál és Révai Miklós nyomán Kúnos Ignác, Gombocz Zoltán, Melich Jánosés Németh Gyula is regisztrálta. A már egyértelműen ősi török szavaknak kései, oszmán-törökkori átvételét Horváth István és Hunfalvy Pál nyomán Kakuk Zsuzsa próbálja bizonygatni.Török eredetűek a hittel kapcsolatos szavaink (Isten, ég, tündér, bűn, eskü, böjt, búcsú,egyház, gyón, erkölcs stb.), családi elnevezéseink (apa, anya, húg), színeink (sárga, kék,piros) valamint az állattartás és a növénytermesztés körébe tartozó szinte minden szavunk(barom, bika, borjú, disznó, gyapjú, író, karám, kecske, komondor, köpű, kos, kuvasz, ökör,ól, serte, teve, tinó, túró, tyúk, ünő, ürü; alma, arat, árok, árpa, borsó, búza, csűr, dara, dió,eke, gyom, gyümölcs, kender, kert, komló, kökény, körte, ocsú, orsó, őröl, tarló, tiló, torma,sarló, szór, som stb. Ősiráni szavak pl. a tehén, a fej stb. A borkultúrával kapcsolatos szinteminden szavunk török eredetű: szőlő, bor, csiger, seprő, ászok, szűr stb. Nyelvünkben feltűnőensok a török eredetű állam- és közélet szempontjából használatos szó, mint az ál, bátor,bér, betű, bilincs, bíró, bocsát, boszorkány, bűbáj, bő, bölcs, börtön, csata, csősz, érdem,gyaláz, gyanú, gyűlöl, imád, ír, kín, koporsó, kölcsön, orvos, sereg, sír, tanács, tanú, telek,terem, tolmács, tor, tömény, törvény, úr, üdül, ünnep stb.A magyar és a világ tudósainak ama bizonyossága ellenére, hogy a magyar nyelv török eredetű,ezt a XVII. században Szenczi Molnár Albert, Johann Eberhard Fischer, August Schlözervonták kétségbe, majd a monarchiát kiszolgáló, a nyelvtudományban laikus csillagászSajnovics János (1733-1785), Schlözernek orvos barátja, Gyarmathy Sámuel (1751-1830), anyelvész Reguly Antal, majd a szász származású Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál nyelvész és anémet Joseph Budenz megalkottak egy olyan magyar „őstörténetet”, amely a magyar népbüszkeségét, múlt-tudatát és ősiségét elvéve, a magyarságot a ma is gyűjtögető-halászókultúrájú finnugor népektől származtatja. Az eredetileg magyar érzelmű Trefort Ágost (1817-1888) Vallás- és Közoktatásügyi miniszter a kancellária által ráerőltetett finnugor őstörténetelleni tiltakozó magyaroknak a kor szellemének megfelelően így válaszolt: „Tisztelem az urakálláspontját, nekem azonban –, mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért akülső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert14