A magyar ember

A juhokról (birkákról)A juhok a száraz és meleg területek állatai, amelyek igen korán a magyarok őseihez kerültek.A honfoglalás korában két egymással rokonsági fokban álló, de különböző külső megjelenésűjuhfajta élt: 1. az ősibb jegyeket magán viselő rackajuh, melynek dugóhúzószerűen V-alakbanpödrött szarvai voltak/vannak. Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelőképességű, igénytelen állat. Egyedülállóan nemes és száraz fejét, nemes küllemét és színét amagyar állattenyésztők ízlésének, kitűnő szemének és jó állattenyésztő érzékének köszönheti.A rackajuhnak két alfaja fejlődött ki: az alföldi- vagy más néven hortobágyi, és az erdélyiracka. Később a keresztezések során ennek több alfaja vált ismertté. Az alföldi rackának a fejtartásakecses, a nyaka közepesen hosszú, izomszegény, a figyelő állat igen magasan tartja afejét. A lábállása szabályos, mozgása könnyed, harmonikus. A kosok fejlett korban 55-57 kgotnyomnak, a fajta gyors növekedésű és koraérésű. A bárányok 50-60 napos szoptatása utánaz anyajuh még a gyengébb legelőkön is 100 napos fejés után 50-70 liter tej termeléséreképes. A tejéből készült termék: a sajt a túró és az orda. 2. A rackajuh mellett egy másik típusis teret hódított, melynek vízszintesen álló, széles ívekben vízszintesen csavarodott szarvaivoltak és a nőstényeknél a szarvatlanság is előfordult. Később ezt nevezték „ősi magyar juhnak”,bár Európában mindkét ősi juhfajtát „magyar fajtának” nevezik. A magyar juhok származásátilletően mint általában minden jellegzetesen magyar állat eredetét illetően – a legmegbízhatóbbHankó Béla nézete, aki szerint „az egyenesállású (V-alakú) erősen pödröttszarvat viselő juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és a mai napig itt maradt”. EhhezBökönyi Sándor hozzáteszi, hogy „mind a racka, mind a pödrött szarvú magyar juh” azonosszármazású, egyazon csoportba tartozó”. Az ősrackák a Kr. előtti IV. évezredi Egyiptombólés Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló szarvúősrackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmén sztyepvidékre és a Kaszpitómellékére. Őseink vagy Belső-Ázsiából, vagy Közép-Ázsiából vagy akár a Kaszpi-vidékérőlhozták magukkal. A honfoglalás kori juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei.Juhainkat tervszerű kiválasztással nemesítették. Az erdők közelében a juhokat makkoltatták.A juhok számára télen a nádasok voltak alkalmasak, nyáron a szigetekre és a lápokra hajtottáka jószágokat.Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt. A rackajuh jellegzetesen magyarállatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Olyan legelőkönis megél, ahol más állat elpusztulna, éppoly igénytelen, mint ősi taki-lovunk, de éppenolyan kitartó és szívós is. Gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, deelsőrangú anyag a nemezkészítéshez. Bundája nem nagy zsírtartalmú, mert az eső, a szél és azállandó szabad levegőn való tartózkodás kiszárítja. A juhtejből készült a tarhó – joghurt-szerűétel –, amely ősi soron a juhtejből készült túróval ősi örökségünk. A birkatartással kapcsolatosösszes szavunk ősi török eredetű (kos, ürü, toklyó, gyapjú stb.). Ma Belső-Ázsiában egy-egycsaládnak 150 juha, Perzsiában 200-500 birkája, az Altajban 200-300 juha van. A XIX.század végén Mongólia 500 000 lakosának 20 millió birkája volt. Minthogy a honfoglalómagyarság lélekszámát is félmilliónyiban határoztuk meg, így hatalmas birkanyájukkal számolhatunk.A nagycsaládi juhtartás Magyarországon a palócoknál figyelhető meg. A nyarat ajuhnyáj az erdők tisztásain töltötte, éjjelre az állatokat karámokba terelték. A juhász segítőtársaa fehér komondor volt; a juhnyírás technikája apáról-fiúra szállt. A birka finom bőrébőlruhák, kesztyűk és kucsmák készültek.135