A magyar ember

Őseink mesterségeiMesterségeink nevei jóval honfoglalás kora előtti, nagyrészt török eredetűek (ács, szűcs,fazekas, fonó stb.) ebből, kézműveseink munkamódszereiből valamint előállított tárgyaiksajátosságaiból következik, hogy mindezen ismereteket nem útközben tanulták vagy a Kárpátmedencében„vették át”, hanem őshazájukból hozták magukkal.- A halászokról. Ibn Rusztánál olvassuk, hogy „a magyarok, amikor eljönnek a téli napok,mindegyikőjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Ott marad télireés halászik”. Ennek ellentmond az a tény, hogy sem őseink sírjában, sem telephelyein nyomasincs halcsontnak, pikkelynek, sőt hiedelemvilágunkban, mítoszaink között a hal nem játszikközponti szerepet. A kutatók általában a Tihanyi alapítólevélnek (1055) azt a szakaszát idézikhalászéletünk ősiségére, amelyben az apátság szolgálatára tíz halászt rendel a király. Úgyvélték, hogy ez az ősi „halászbokrot” jelenti. Mivel azonban osztrák bencés kolostorokban istíz-tíz halász szolgált a szerzeteseknél, így ez nem volt más, mint egy általános formula. Amonarchikus magyar nyelvészek és néprajzkutatók (Herman Ottó, Jankó János, MunkácsiBernát) nagy erőfeszítéseket tettek, hogy halászatunkat összekapcsolják a finnugorok halászatávalés ezzel őseink „gyűjtögető-halászó kultúráját” igazolják – eredménytelenül. Őseinkhalászata semmivel sem volt jelentősebb, mint egy átlagos víz-közelben élő népé. Halászatunkatés gyűjtögető kultúránkat egyetlen korabeli auktor vagy egyetlen régészeti lelet semigazolja. Az a tény, hogy az ember a természet-adta gyümölcsöket (kökény, szeder, dió, gesztenye,szamóca stb.) és a gombákat összeszedi és elfogyasztja, még nem jelent „gyűjtögető”kultúrát, hiszen ilyen alapon a XX. századi európai kultúrát is nevezhetnénk „gyűjtögetőnek”.A magyarság belső-ázsiai és későbbi szálláshelyeinken a halászat nem volt jelentős. ŐseinkMagna Hungaria területén ismerkedhettek meg a halászattal kapcsolatos fogalmakkal éskörnyezetüktől nyilvánvalóan néhány halászattal kapcsolatos szót át is vettek. Őseinknekszigonnyal, halfogó hálóval, emelőhálóval, horoggal és kisszerszámos halászattal valóhalfogására eddig egyetlen adatunk és bizonyítékunk sincs.- A méhészetről. Az ember és a méhek kapcsolata a történelem előtti időkig nyúlik vissza. Amézgyűjtést már egy 20 000 éves spanyolországi sziklarajzon is láthatunk. A méz a kőkorszakóta nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. Esküvői ünnepségeken,temetéseknél, varázslásoknál tartósító- és fertőtlenítő szerként egyaránt használták ésa méz fontos gyógyszer-alapanyag is volt. Hippokrátész mézzel is gyógyított. A méh pedig aszorgalmat, a háziasságot, a takarékosságot, a jótékonyságot, a bátorságot, a kitartást, azéberséget és az ügyességet jelképezte. A rómaiak mézbort, a kelták a mézsört készítették.Belső-Ázsiában a Stein Aurél által feltárt asztanai temető egyik aknasírja falfestményénméhkaptárt és méheket láthatunk. Az ótörök nyelvben a méhet „meh”-nek, a mézet „mer”-neknevezik. A méhészet őseink kialakulásának helyén és idején Eurázsiában rég elterjedtfoglalkozási ág volt, a méh és a méz szavak egyaránt megvannak a kínai és a török nyelvekben.Kínai Évkönyvek szerint a kínaiak négyezer éve méhészkednek, de a Kárpát-medencébena honfoglalás előtt is ismert mesterség volt a méhészet. A honfoglalás után a keresztényhit elterjedésével egyre nagyobb szükség lett a méhviaszból való gyertyára, így írásosemlékünk a méhészetről már Szent István korából származik. 1019-ben Szent István a zalaváriadományozólevélben meghagyja, hogy az apátságot méhészetében senki se háborgathassaés az apátságnak évenként tizenkét font méhviasz jár. A méhészettel együtt járt a mézsör, amézbor és a mézeskalács-készítés. Az ételeknek mézzel való édesítése egész Eurázsiában azőskortól szinte napjainkig megmaradt.177