A magyar ember

A magyar népzene és annak eredete„A magyar népdal – olvassuk Kodály Zoltánnál – az egész magyar lélek tükre, a magyarnyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes –használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyianmagunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket”. A népzeneolyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. Az, hogy a magyarnépzene ma is eleven valóság annak köszönhető, hogy annyira más, mint Európa mindenindoeurópai népének a zenéje, ezért az nem tudta megváltoztatni., hiszen a nyelvvel, a táncművészettel,a hiedelemvilággal, a mesevilággal és a viselkedési formáinkkal bennünk élt,hozzánk kötődött és ma is magyarságunk szerves részét alkotja. Népzenénk mindig szorosankötődött népünk életéhez; annak feltárása nélkül nem kaphatunk teljes képet őseinkről.Attila lakomáján – erről Priszkosz rhétor tudósít – két énekes jött a terembe, hogy a nagyfejedelemelőtt erényeit és győzelmeit maguk szerezte énekekben adják tudtul a világnak.Priszkosz megemlékezett a „fátyol alatt vonuló szkíta dalokat éneklő lányokról”. A Kárpátmedencefelé közeledő avarokról jegyezte fel a görög Theophylaktosz, hogy „vallásosénekekkel magasztalják az áldott anyaföldet”; ugyanő három csoportba osztotta az avarokmuzsikáját: hősi énekekre (hümnoi), csatadalokra (paiones) és népi táncmuzsikára (aszmata).Leírása szerint dalaikat részben magányos énekesek – afféle pusztai rapszodoszok –, részbentöbben énekelték esténként a tábortűznél. Éneküket húros hangszerrel kísérték. A Nesztor-féleKrónika a 885-ös Kijevi hadjárattal kapcsolatban is említést tesz a magyarok énekeiről. Azősmagyaroknál a regősök a harci cselekmények előtt hosszan és részletesen adták elő őseikharci erényeit és tetteit, hogy a harcosokat bátorítsák. Anonymus Gesta Hungarorumábanolvassuk, hogy „a tekerőlantok, az édes szavú kobzok és sípok valamennyien megszólaltak ésaz énekesek is éneküket mind előadták”. A Szent István idején hazánkba érkezett hittérítőktűzzel-vassal irtották az ősi a nem európai „lázadó dallamokat”, még a halottas énekeket és asiratókat is. Ennek ellenére az Árpád-házi magyar királyok mindig ragaszkodtak ahhoz, hogymagyar zenészeik legyenek. Amíg az európai udvarokban fellépő zenészeket igriceknek,joculátoroknak és spielmannoknak nevezték, a mi énekeseinket és zenészeinket síposoknak,kürtösöknek és gajdosoknak emlegetik. 1371 és 1400 között 271 hivatásos zenész és énekmondóműködött az országban. 1458-ban Bartolomeo Maraschi pápai legátus jelentést küldötta pápának a magyar énekes kultúráról: „A királynak olyan énekkara van, hogy annál különbetnem láttam... Megszégyenülve kellett belátnom, hogy felülmúlnak minket”. Mátyás királyfigyelmet szentelt arra, hogy udvarában „honi zenék is elhangozzanak”. Az ősök és a hősökemlékét századokon át mondák, mesék és énekek segítségével tartotta fenn az emlékezés. Atörök idők után kialakult a históriás ének, a magyarság igazi zenéje azonban ott lappangott anép ajkán.A XVIII. század közepéig senki nem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen amimindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A népzene a Monarchia számára amagyar nemzettudat megerősödését, az önkényuralommal való szembehelyezkedést és anemzeti öntudat ébredését jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább,mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásánakteóriáját. Révai Miklós ugyan 1782-ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban népdal-gyűjtésifelhívást tett közzé, de ez süket fülekre talált – rossz korban keletkezett és túl korainakbizonyult. Virágh Benedek 1802-ben Kazinczyt kéri, hogy „egy-két strophát küldj nekemolyan parasztdalokból, melyet a csintalan szemérmetességű lyánkák, mikor fonnak dúdolnak”,majd Pálóczi Horváth Ádám 1814-1815-ben közreadja „a nép száján forgó régi énekeket”,88