A magyar ember

gyiák”, a „tüzes emberek”, a „bolygótüzek”, a „nyavalya” és a „tudalmas halottlátó asszony”.Több helyen ma is tartják az ördöglagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, a májfaállítás, aLuca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi vesszőhordás szokását. Ezekben a népszokásokbanaz ősi belső-ázsiai hitvilág maradványai a kereszténységgel keverednek.- A barkók Ózd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos patakok mentén laknak, egyesekszerint önálló magyar népcsoportnak tekinthetők, mások szerint viszont a palócok legrégibboldalágát kell látnunk bennük. Mai gúnynevük először 1833-ban jelenik meg; egyesek szakállukkal,mások a Bertalan és Bertók keresztnevekkel hozzák összefüggésbe, de vannak, akikegy Barco nevű gyűlölt osztrák tábornok nevét vélik nevükben felfedezni, akinek a lovasezredea barkók területén táborozott. A barkók katolikusok; házaik és hétköznapi életük aSajó menti lakosokéhoz hasonló.A matyókMatyóknak a Miskolc körzetében fekvő három község (Matyóföld) – Mezőkövesd, Szentistvánés Tard – lakosságát nevezzük; elterjedésük régebben a mainál nagyobb volt. A palócokmellett hazánk északi részének, a Felföldnek legismertebb, feltehetően kun származású, aXVIII-XIX. században kialakult katolikus népcsoportja, a polovec kunoknak egy csoportja. A„matyó” elnevezés először az 1840-es években bukkant föl a Kassai Szókönyvben. 1857-benolvassuk róluk: „Mezőkövesd, Szentistván és Tard népes községekben egy tájszólás – viselet,szokás – jellemvonás tekintetében mintegy különvált faját képezi a magyar népnek. NevüketMátyás királytól vették, aki őket Mezőkövesd lakosait több szabadsággal megajándékozta, sőtegy okmányt részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan „Mátyás fiainak és végreMatyóknak” nevezték el később és nemcsak a kövesdi, hanem a tulajdonságiakt elsajátítottkét szomszédbeli lakosok is. A tardiak (saját hiedelmük szerint) ugyan a tatárjárásból itt maradtnéhány tatár ivadékának lenni mondatnak, amit a falu felett lévő tatárhalom is hihetővétesz”. Népszokás tekintetében átmenetet képeznek a palócok és az alföldi magyarság között; aföldműveléssel és az állattartással összefüggő hagyományaik inkább alföldi jellegűek, mígszellemi néprajzuk és viseletük palóc jellegű.A besenyőkA besenyő – pecseneg – ázsiai származású kipcsak török nyelvű oguz-török nép, amelyeredetileg az Altaj-hegység és a Bajkál-tó közötti területen élt; központjuk feltehetően aSzelenga völgyében lehetett. A besenyő az első történetileg ismert kipcsak-török nyelvetbeszélő nép a történelemben. Egy kínai forrás – a Szuj-su – egy Taskent-vidéki törzsetpejzsunak nevez, egy VIII. századi tibeti nyelvű ujgur követjelentésben pedig be-csa-nagytörzsről értesülünk, amely már azonos a besenyők saját nevükkel a becseng/pecseng-el. Abesenyők ősei a az ujguroktól 745-ben elszenvedett vereség, majd a Nyugati Türk Birodalombukása – 840 után – után nyugatra, a „tarka lovúak” földjére vonultak, akiknek törzseivelszövetkeztek, így a besenyő törzsszövetség két nép, az Aral-tó fölött lakó „tarkalovúak” és abesenyők egyesüléséből úgy jött létre, hogy a besenyők átvették a tarkalovúak szervezetiformáit. 893-ban a Talasz-vidéki karlukok, az Aral-vidéki oguzokkal és a kimmerekkelszövetkezve legyőzték a besenyőket, így a besenyőknek nem maradhatott más hátra, mint anyugatra való menekülés. Egy részük visszamaradt az oguzoknál és beolvadtak közéjük;ezeknek utódait Kisázsiában találjuk meg. (A besenyők e két csoportját Kásgári is leírja.) Abesenyők nagy része ezután Közép-Ázsiában és a Fekete-tenger északi sztyepvidékén élt,majd az Urál és a Volga közötti terültről a kazárok nyomására átkelt a Volgán és az Etel-69