A magyar ember

kumisz, a kölesből erjesztett boza (sör) és a bor. A méhészet és vadnövények neveit máigugyanabban az alakban használjuk mint a kunok. A kunoknak fejlett volt bőr- és ércfeldolgozása,építkezése, kocsigyártása, nyeregkészítése, íjászata, fonása, szövése, nemezgyártása,kötélverése, varrása, edények-, ládák- és munkaeszközök készítése. Ezeknek és az ezekkelkapcsolatos tevékenységek török eredetű neveit máig használjuk. Haditechnikájukat az OroszÉvkönyvekből ismerjük meg; harcmodoruk hasonló volt a honfoglaló magyarokéhoz.A kunok nemzetségi szervezetben éltek; a nemzetségek alapsejtjei a nagycsaládok voltak,melyek apajogú leszármazáson alapultak. Házasságuk szigorú egynejűség volt, a házasságrendjét az exogámia határozta meg. A háznép – a „mansio” – ellentétben a magyarokkal rabszolga-félecselédeket dolgoztatott. Az egymással apajogú leszármazás alapján rokonságbanlevő nagycsaládok tették ki a nemzetséget (uruq), és ezeknek változó egyesüléséből alakult kia törzs, magasabb fokon a nép („el”). Hadseregük beosztása azonos a belső-ázsiai lovasnépekével. Ismerték az írnoki hivatalt, írásuk a magyarokéval szinte teljesen megegyezőarameus eredetű türk rovásírás lehetett, amelyre utaló szavakat a Codex Cumanicusban bőventalálunk, bár az ujgurok írásának használatára is vannak adataink. Paschalis de Victoria olaszminorita szerzetes 1338-ban átutazván a Don vidéki kipcsak (kun) területen a következőketírta: „...Isten kegyelméből megtanultam a kun nyelvet és az ujgur írást, mely nyelvet és írástmindezekben az országokban általánosan használják”. Vallási tekintetben a családfő és anemzetségfő egyik fő feladata volt az ősök tiszteletének ápolása. Elképzelésük szerint az életa halál után a túlvilágon folytatódik, ezért a halottal együtt eltemették használati tárgyait ésfegyvereit. Halottaik felé kisebb halmot emeltek, amelyre kőszobrot helyeztek.A palócokPalócföld a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű terület, illetve az Ipolyvölgye, a Mátra-hegység környéke, amelyet régebben Felföldnek neveztek. A palócok szállásterületea magyarországi és szlovákiai Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör történetimegyékre terjed ki, ahol mintegy félszáz településen élnek. Legnagyobb városaik: Ipolyság,Rimaszombat, Tornalja, Fülek, Eger, Miskolc és Gyöngyös. Az orosz krónikairodalom a IX.században már ismeri a palóc-kunokat, akiknek egy része Kijevnél a magyarokhoz csapódva ahonfoglalókkal bejött a Kárpát-medencébe. A XI-XII. században a délorosz sztyepek felőlfenyegető nomád törzsek betörése elhárítására indított hadjáratok során a magyar hadaktöbbször találkoztak olyan kunokkal, akiket az oroszok poloveceknek neveztek. A palóc nevetviselő mai népcsoport elődei a török eredetű polovec-kunok voltak, akiknek Moldvábanmaradt részei a XI-XIII. századokban – a tömeges kun beköltözés előtt – „lassanként beszivárogtak”a Kárpát-medencébe. A „palóc” etnikai kifejezéssel először csak 1683-ban találkozunk,ennek oka az, hogy a történelem során a palócoknak soha nem volt különállást élvezőjoga. Becsült lélekszámuk valaha félmillió körüli lehetett, de számuk – különösen Szlovákiábana tudatos elszlovákosítás következtében – egyre apad.Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok között egy nyugati és egy keleti csoportotkülönböztethetünk meg. E különbözőség oka, hogy a keleti palócság nem keveredett olyanmértékben idegen népelemekkel, mint a nyugati, ahol a XVII-XVIII. században erős szlovákhatás érte őket. Nyelvjárás szerint hét csoportjuk van. Sajátos ősi elnevezésük a „had”, amelyaz egy községben lakó mindazon palócok elnevezése, akik egy vezetéknevet viselnek, hamindjárt különálló családot képeznek is. A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, apálinka- és a lekvárfőzés valamint az aszalás és a rekesztő-emelőhálós halászat. Félvadsertéseiket ridegen tartották és makkoltatták, az igavonásra még a XX. század elején is ökrökethasználtak. Növénytermesztésüknél mindig ügyeltek a jeles- és tiltó napokra. A palócoktudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a „garabonciás68