A magyar ember

és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás. A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg arövid lábú rókára, nyúlra volt használható.- A kutyára való esküvés. A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetetés intelmet az esküvőnek. A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg,amely kizárólag a török népeknél ismert. Eszerint „a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnanteremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivelaz ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta”. A kutyakülönös tiszteletnek örvend a kínaiaknál. Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik azuralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé. Az ősi töröknépeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó„vezér”, de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnálszolgáltak. A belső-ázsiai népeknél – így a magyaroknál is – a kutya feláldozása a szerződéskötésnekfontos része volt. Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak„pogány” fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egyereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait – így a kutyára valóesküvést – érvényesítették. Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknaka magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok„kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra” esküdtek. Ugyanilyen szerződéstkötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben abolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.A „teve-kérdés”Belső-Ázsiában őshonos a kétpúpú teve – a Camelus bactrianus. Őseink őshazájában, majdközép-ázsiai szálláshelyén és vonulásuk déli szegélyén élt e teve, amelyet „kiegészítő”állatként ők is alkalmaztak. Került elő teve honfoglalás kori hagyatékunkból (Czeczericzhelységből) de tudjuk, hogy III. Béla királyunk 1189-ben Barbarossa Frigyes kereszteseinekhárom vagy négy tevét ajándékozott. Erről az eseményről Lübecki Arnold és Ansbertus ismegemlékezik. Olvasunk róla Anonymusnál: „Árpád vezér tanácsot tartva elküldte követeitSalán vezérhez, és küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút”. ABécsi Képes Krónika a „kunok bejövetele” fejezetben tevét ábrázol.Méhészet őseinknélA méh (meh) és a méz (mer) szavaink a legősibb, legkeletibb török népeknél ugyanebben aformában ma is előfordul. Nem tudjuk, hogy melyik nép kezdte el a méhészetet, de a KínaiÉvkönyvek szerint ők már a Kr. előtti 2000-ben ismerték. A Stein Aurél által 1913-1915között feltárt a Kr. utáni első századból való belső-ázsiai Turfán melletti asztanai aknasírbanméhészeti jelenetek (méhek és kaptárak) láthatók. Ősi méhészkedő nép vagyunk, az Árpádkorban már sok helységnevünk (Födémes, Méhész, Méhes, Méhlő, Sonkolyos) ésszemélynevünk (Méznevelő, Mézművelő, Mézadó) tanúskodik erről.Állattartás őseinknélÁrpád magyarjainak az állattartás és a földművelés két egyenrangú ősfoglalkozása volt. Nemegyik alakult ki a másikból, hanem mind a kettő egymás mellett élt. Az állattartás külterjesvolt, amint azt belső-ázsiai feltárások vagy akár a Gödöllő-Babat völgyi Árpád kori templom,144