A magyar ember

Népművészetünk két alapanyaga:a nemez és a „kékfestő” batik,valamint a mézeskalácsA nemezelésTextíliáink jelentős részét növényi rostokból állítják elő, Belső-Ázsia lovas népei azonbanmár a Krisztus előtti első évezredben felfedezték, hogy az állati eredetű rostok is alkalmasakruháik alapanyagának. A technika, amelyet a kezdettől fogva használtak ugyanolyan ősi, minta szövés vagy a fonás és az így kapott anyag – a nemez – kellemesen puha, bolyhos, levegőáteresztőés védelmet nyújt a szélsőséges éghajlat ellen. Maga a „nemez” szó iráni (perzsa)eredetű és jelentése: „ver”; a nemezt készítésénél ugyanis összedöngölik, „összeverik”, illetvekallálják (összegyúrják). A nemezelés legkeletibb határa a Kínai Nagy Fal, legnyugatibb aKárpát-medence volt; sem Amerika, sem Afrika nem ismerte csak az eurázsiai sztyepvidékenélő népek használták. Olyan népek készítették, amelyekre az európai „kultúra” apejoratív „lovasnomád” jelzőt sütötte rá. A nemezkészítés őshazája – amint az előbb elmondottakbólkövetkezik – Belső-Ázsia, úgy mondhatnánk: „Ázsia Szíve” (a Dzsungár-medenceés a Takla-makán peremvidéke), azaz „Kínai Turkesztán” (vagy Kelet-Turkesztán). Máshol istenyésztettek birkát, de a „nemezt” sehol nem „találták föl”. Belső-Ázsia népeinél a nemezlétszükséglet volt. Ezek a belső-ázsiai népek még ma is ugyanúgy készítik a nemezt, mintőseik és ugyanarra a célra használják. Valaha, amikor a hagyományok szerint még az isteneka földön laktak – így is kezdhetnénk e történetet. „A sátrak falain nemezből kivágott és körülvarrtistenek szolgálták az embert és védték a rossz, a gonosz szellemek és a szerencsétlenségellen”. Ha nagy útra indult valaki, nemezszőnyegre ültették, úgy búcsúztak tőle. A nemezvallási és világi szertartásoknak is része volt; a fejedelmet mindig nemeztakarón avatták.Timurt is ilyen szőnyegen emelték magasba. A fehér nemez volt a legértékesebb, mivel afehér őseinknél a megtiszteltetés színe volt. A szürke nemezt lószerszámok készítéséhez vagya szegényebbek tárgyaihoz használták. Szakemberek erről így írnak: „A vadjuh háziasításaBelső-Ázsiában zajlott le, és az itteni pásztornépek voltak a nemez feltalálói és ők voltak ezenanyagnak felvirágoztatói is”. Ugyanis Ázsia füves legelőin kevés az építésre alkalmas fa, agyapjú viszont nagy mennyiségben áll rendelkezésükre. Az állatokkal vonuló pásztoroknakolyan hajlékra van szüksége, amely könnyen szétszedhető, szállítható és gyorsan összerakható.A birkának és a belső-ázsiai taki-lónak elterjedési területe teljesen egybeesik a nemezelterjedési területével. Ezért érthető, hogy a nemezelés kultúrája a Kínai Nagy Fal és aKárpát-medence között széles sávban alakult ki, amelyhez a bőrmegmunkálás és a szőnyegkészítésművészete is társult.Az első kínai feljegyzések a nemezről a Kr.előtti IV-III. századból származnak, amikor aKínai Énekek könyvében (Shi King) és a Történelmek Könyvében (Shu King), hogy emódszert a Kínai Nagy Falon túli „barbárok” – a hsziungnúk (hunok) – „találták fel”, illetvehasználták. Kr.előtti 307-ben Wu-ling kínai uralkodó Csao vezetőjének lovát a hunoktólbeszerzett nemezzel takarta be, de a könnyű kínai textilekhez (selymekhez) szokott kínai uralkodóknakez nem felelt meg, a nemezt amúgy is „nomád” szokásnak” tartották. A kínaiak ahunok-lakta területet egy időben „nemezországnak” nevezték. A Tang-dinasztiabeli Kínai Évkönyveka „barbárok” arannyal és értékes kövekkel díszített jurtáiról számolnak be. Akínaiaknál a nemezelés éppúgy soha nem jött „divatba”, mint Európában sem, bár nemeztárgyakeljutottak a rómaiakhoz is. Hérodotosz a szkítáknak „nemezzel borított házairól” ír és148