A magyar ember

kemencét építenek és abban pogányát, lepényt, kalácsot és fonatost sütnek. A kislányok régen isugyanúgy homokozhattak, babázhattak, mint a mai gyermekek, de emellett fantáziájuk már koránfelizgatta a mennyegző és a házasság. Nem véletlen, hogy gyermekrigmus formájában maradt megősvallásunk egyik szép emléke a „Szita, szita péntek, Szerelem csütörtök, Bab (vagy dob) szerda”.Ebből a mondókából ősi a „szita”, a „szerelem” és a „bab” („dob”). Nem is gondolnak arra a maimagyar gyermekek, hogy az ősi varázslásunk egyik eleme a jelenségek megfordítása volt. Ez amegfordítás a régi szerelmi varázslatok, mennyegzői szokások világába visz minket.Az alföldi magyar gyerek vesszőparipát, botlovat készít magának, szilaj nádparipán lovagol éskukoricaszárral, csutkával, náddal és napraforgóval játszik. Ha a gyerek nem jutott „valódi lóhoz”,akkor csontból és fából kifaragott csontcsikóval játszott. A sásból készített játékok között a legnépszerűbba suhintó volt, a játék lényege, hogy ki tudja messzebbre vagy magasabbra hajítani avesszővel megserdített sárcsomót. Egyszerű játék volt a sárpuska. Agyagos sárból kedvelték akülönböző alakocskák készítését. Társasjátékuk volt a hajítófával való célzás; aki eltalálta a célfát,az lett a „vezér”. Készítettek nemezből szőrlabdát és keményfából elhajítható facöveket. A színesfantáziával megáldott gyermek a növénynek szinte minden részét felhasználta játékja készítéséhez.Az egyes növények neve gyakran a gyermekjátékoknak köszönhetően alakult át és vált az adott tájjellemzőjévé. Így a maszlag neve a gyermekeknél „bariska”, „tüskésdisznó” vagy „malac” lett, afűzfabarka neve „cicus” vagy „picuska”, a hóvirág „csicsimokává” változott, a keserűlapúból„napernyőfű” és a pipacsból „papvirág” lett. A gyerekek bojtorjánból kis asztalokat, székeket éságyakat alkottak, mákfejből és napraforgószárból babát, a makkból és a vadgesztenyéből megmegannyi játékfigurát készített. Napraforgó-kalappal karikáztak és a tökön lovagoltak.A falusi élet egyes alakjai is fel-feltűnnek bizonyos játékokban, mint a libapásztor és a disznópásztoralakja. A gyermek mondókáit is e tárgyakhoz köti: „Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”,„Itt árulják a szilvát, Ropogtatják a magját”, „Dombon törik a diót, Rajta vissza mogyorót”.A hagyományos játékkincset az együttjátszás alkalmával az egyik generáció a másiktól vesziát. A szöveges játékok átvételénél nem sokat törődnek a szövegek tartalmi jelentéséve a tanulástnem a logikus tartalom, hanem a játék hangsorainak puszta csengése, ritmusának lüktetése, adallam és a mozdulatok sorrendje segíti. A táltos-gyógyítás emléke a „Gólya, gólya, gilice, Mitőlvéres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja, Síppal, dobbal, nádihegedűvel”.Amikor a gyerekek ezt játsszák, akkor kezükkel hadonászva, egymást nagy lármával ütögetik. Aversike tartalmát egybevetve igen hasonlít a táltosok gyógyításmódjához, mely zajjal járt. Megfigyelhetjük,hogy a gólya lábát elvágták, De ki vágta el? A magyar gyermek? Ez ősi emlékkép,amikor a megölt vagy megsebzett vadállat előtt azt bizonygatják, hogy nem ők a bűnösök. Amagyar gyermek e játékában évezredes, ősi soron hagyományokat őriz anélkül, hogy tudna róla.A felnőttek is játszottak; őseink ismerték a mindenütt máshol is játszott sakkozás-félét, a kockázástés a juh lábtőcsontjaival, az asztragalos játékot. Az egyik csernyigovi honfoglalás kori sírban 8üvegből készült sakkfigurát találtak, köztük két királyt is. Több honfoglalás kori sírból került előjátékkocka és játékzseton. Az ilyen jellegű játék „gondatlan időtöltés” volt, mert a felnőttek„játékosan” tanították be a vadászsólymokat és szabad idejükben is játszásszerűen gyakoroltákmagukat a nyilazásban, a lovak futtatásában és a harc-szerű vetélkedőkben.123