mélyfúrások - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

Elbeszélő múlt153hogy tessék, most menjünk. És, hát mondtam, állandóan kifogásokat talált, meg minden,és akkor én azon töprengtem, hogy én most mit, én egyedül nem merek a gyerekkelnekiindulni, meg hát nemcsak az én gyerekem, közös felelősség, és nem meremmegreszkírozni. Pont három és fél éves volt, tehát nem elég nagy ahhoz, hogy kilométereketcsászkáljon, és kibírja, meg hogy megértse azt, hogy most kell csöndbenlenni, meg akkor beszélhet csak, ha én mondom stb. Arra meg túl nagy, hogy én cipeljem.Mit tudom én, hogy milyen körülmények között leszek, vagy hogy hol fogokkikötni. És mi van, hogyha lelövik, vagy engem lelőnek ott a határon. Hát nem, szóvalezt nem mertem.G. C. (1937) narratívája számos elemében hasonlít Ö. B.-éhez. A két felnőttélete kezdetén álló nő visszaemlékezése emocionális magyarázatokban gazdag.Mindketten többször is megismételték, hogy őket az októberi események érzelmioldala érintette meg, és a forradalom politikai, társadalmi hátterérőlnem sokat tudtak. Mindkettőjük döntésének történetét a határozatlanság jellemzi.A jövővel kapcsolatos bizonytalanság érzése nyilván sokakban munkált,de erről kevesen beszéltek. G. C. viszont –visszatekintve akkori énjére –pontosanmegfogalmazta.Én azt hiszem, hogy szinte mint egy olyan alvajáró, úgy tettem ezt. Nem voltama saját cselekedetem következményeinek a tudatában, és mivel ilyen exodus volt, azországból az emberek mentek Nyugatra tömegesen, így mondom, hogy szinte sodródtamaz árral, és nem fogtam föl, hogy mit teszek. Tényleg nem, azt jóval később fogtamföl aztán. […] Azt is lehet mondani, hogy ez egy naivság volt. Egyszerűen nemfoglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ott mi vár rám, csak az, hogy Párizsban ésLondonban milyen szép dolgokat fogok látni, műemlékeket, és milyen szép lesz az intellektuálisélmény, de a részletekre, hogy pontosan mit és hogyan, arra nem gondoltam.Azt kint megtapasztaltam.Mindkét nő döntése mögött férfi, a hozzájuk nagyon közel álló báty állt.Ö. B.-t foglalkoztatta a disszidálás gondolata, számíthatott külföldön élő rokonaitámogatására, az ő esetében „csak”a végső lökést adta meg az, hogy atestvére is elment. G. C. viszont tizenkilenc évesen még szüleivel, tehát nemönállóan élt, élethelyzetéből és talán személyiségéből adódóan is még befolyásolhatóbbvolt. Ebben a családban a legidősebb fiú volt egyedül határozott,ő már korábban is el akart menni az országból, és az apa kivételével mindanynyiankövették őt.És aztán sajnos jött ez a reménytelenség november 4-e után, és akkor a bátyámvolt az, Tamás, aki határozottan kijelentette, hogy ő pedig elmegy, mert ő ezt nembírja. Ő már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak hát nem lehetett,és ez úgy lassan, lépésről lépésre alakult ki tulajdonképpen, nem úgy, hogy a csa-SZABADABBVILÁGBANÉLETETTEREMTENI