mélyfúrások - Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének ...

58Évkönyv XVI. 2009GÁL ÉVAbüntetendő revizionisták listájára. Végül azonban, 1959 februárjában mégiscsakkiadták az állambiztonságnak. Az ellene folytatott rövid vizsgálatot, minterről már szó volt, maga Gerő Tamás őrnagy, a Mérei-ügy vizsgálatának vezetőjevégezte: három kihallgatás és két szembesítés után – amelyek soránSzéll mindvégig tagadta, hogy ő illegális szervezkedésben vett volna részt – aBM-ben összecsapták a mindössze négy ritkán gépelt oldalra rúgó, március18-ra keltezett vádiratot. Ugyanezen a napon ejtették meg a kötelező ügyészikihallgatást. Ez az ő esetében is rövid, formális volt. Széll – a többiekkel ellentétben– nem ismerte el bűnösségét.A TÁRGYALÁS ÉS AZ ÍTÉLETA bírósági eljárás szinte pontosan úgy folyt le, ahogy az államvédelmisek avizsgálat végeztével maguk közt megtervezték. A Legfelsőbb Bíróság NépbíróságiTanácsát ugyanaz a Vida Ferenc elnökölte, aki a „revizionista perek”specialistájának számított, és aki ugyanebben a teremben 1958. június 15-énkimondta a halálos ítéleteket, illetve a súlyos börtönbüntetéseket Nagy Imreés társai ellen (Szilágyi József ellen már április 22-én), ezt megelőzően, illetvekövetően pedig Déry Tibor és társai, Lőcsei Pál, Ádám György és társai, KardosLászló és társai ellen.Az úgynevezett népi ülnökök vagy népbírák is részben ugyanazok voltak,mint az előző, 1958. évi perekben: Sulyán György, Fehér Kálmán, továbbáSánta Istvánné és Maróti Károly. A legfőbb ügyészt Béres Miklós képviselte.Március 24-én tehát összeült a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa,és az elnök megnyitotta a tárgyalási színjátékot. Méltán nevezhető ez színjátéknak:Vida úgy tett, mintha a bírósági eljárást teljesen a maga elhatározásaés belátása szerint folytatná le, mintha a tárgyaláson valóban az igazságkiderítése lenne a célja (ahogy többször is hangoztatta), mintha teljesen tárgyilagosmegítélésre törekedne, s nem előre megírt forgatókönyv szerint járnael.A tárgyalás megkezdésekor az ügyészség képviselője egy céduláról felolvastaindítványát a magnetofon-felvételre és a tárgyalás nyilvánosságára, „atárgyalóterem befogadóképessége szerint”. Ezután „a népbírósági tanács zárttanácskozásban meghozta, majd a tanács elnöke kihirdette” azt a végzést,amely szerint – meglepő módon – elfogadták az ügyészi indítványt. A tárgyalásrólvégül is 43 tekercsnyi magnófelvétel készült (ezeknek azonban nyomukveszett). És a nyilvánosság is megvalósult: a BM – a már ismertetett nevelésiés propagandacélokból – egy tucat, általa lojálisnak minősített értelmiségitmeghívott a tárgyalásra. Ezzel – mint ezt le is írták – azt akarták elérni, hogy