Freisingi Ottó krónikája. Ottonis episcopi Frisingensis ... - MEK

FREISINGI OTTÓ KRÓNIKÁJA. II. 24. 123
lást mégis csak abbahagyván, fiával, Sándorral, elsietett a
scythák földjére zsákmányolni. Miután pedig ezeken inkább
csak ravaszsággal, mintsem vitézséggel gyzelmeskedett, közü-
lük nagyon sokat foglyul ejtett, s mivel aranyat és ezüstöt
nem talált, csak barmokból álló megszámlálhatatlan mennyiség
zsákmányt hajtott el. Ezek után háborút üzent az athéniek-
nek. Ezek követeik által felvervén Görögország összes városait,
a lacedaemoniakat és thebaiakat is kérik, hogy egysített er-
vel verjék vissza valamennyiük közös ellenségét. De hiába
erlködnek a folyam árja ellen. Mert bizony Fülöp nemcsak
legyzte, hanem Görögország más városaival együtt, némelye-
ket legyzve, másokat egészen tönkretéve, szolgaságba haj-
totta, st rabszolgavásáron el is adta ket. A fiát, Sándort,
mikor bkez adakozással kereste a macedónok jóindulatát,
megrótta levélben, mondván : Miféle észbeli meghibbands sodort
téged abba a hiú reménybe, hogy azt hidd, hogy hségesek lesznek
hozzád azok, a kiket te pénzzel megvesztegetsz ? Vagy talán te azon
fáradozol, hogy a macedónok téged ne királyuknak, hanem szol-
gálatkész hitelezjüknek tartsanak ? ^) Ez a Fülöp, ámbár úgy
látszik, hogy hadi dolgokban és dicsségben felülmúlta t a
fia, Tullius állítása szerint jóakarat és emberségesség tekinte-
tében mégis elbbre való volt a fiánál, s azért mondja is róluk :
Ilyképpen az egyik mindenkor nagy, a másik gyakran nagyon
is ocsmány.-) Ügy látszik, helyesen oktatnak azok, a kik arra
intenek, hogy minél magasabbak vagyimk, annál alázatosabban
viselkedjünk. Azt is beszélik róla, hogy a hamis isteneknek
legnagyobb üldözje volt s hogy azok oltárait és templomait
leromboltatta. Mikor övéi gyakran azt kérdezgették tle, hogy
bölcs és vitéz férfiúnak miféle vég volna legkívánatosabb,
állítólag azt felelte : az választaná a legszebb véget, a ki az ellene
irányuló háborúk és lázadások összes mozgalmait lecsendesít-
vén és kibékítvén, mikor már kiváló tekintélynek és jó hímévnek
örülhetne, rögtön bevégezné életét trrel. Azt mondják,
hogy neki csakugyan az lett a sorsa, s hogy ezt azok a hamis
istenek, a kiket üldözött vala, sem tudták megakadályozni.
Mikor ugyanis a maga feleségének, Olimpiasnak az öcscséhez
feleségül adta a leányát s nagy pompával ünnepelte a menyegzt.
1) Cicero, De officiis II. 15. 53. — '^)
Cic. De off. I. 26. 90.