Freisingi Ottó krónikája. Ottonis episcopi Frisingensis ... - MEK

136 FREISINGI OTTÓ KRÓNIKÁJA. II. 34.
hazájában, feleségével, gyermekeivel lenni, megtartani a consuli
méltóság rangját, — ki tagadná, hogy ezek hasznos dolgok ?
Hasznosaknak ítéled ; de a lelki nagyság és lelkier tagadja.
Ezeknek az erényeknek sajátsága ugyanis semmitl sem félni
és minden emberi önzést megvetni. Lejjebb pedig :
i) Eljött a sena-
iusba, megbízását eladta; de hogy is szavazzon, azt visszautasította
; a míg az ellenségnek adott esküje köti, addig nem
senator. Egyébként tagadta, hogy a foglyok kiadása hasznos
volna ; azok ugyanis erteljes ifjak és jó vezérek ; ellenben t magát
már megrölte az öregség. Minthogy pedig az tekintélyét nagyra
becsülték, visszatartották a foglyokat, ö maga visszament Karthá-
góba s nem foghatta t otthon sem a hazája, sem a családja iránti
szeretete. Pedig hát nagyon jól tudta, hogy a legkegyetlenebb ellen-
ségéhez és válogatott megkínzatásokra utazik vissza ; de az volt
a meggyzdése, hogy az esküjét meg kell tartania. Éppen ezért
akkor, mikor ott álmatlansággal ölték, még mindig jobb ügy-
ben volt, mint ha öreg embernek, fogolynak, esküszegnek, consuli
férfiúnak otthon maradt volna. Ugyancsak más helyen : 2) Nem
is tartottam én M. Regulust soha sem nyomorultnak, sem szeren^
esetlennek, sem szegénynek. Mert hiszen nem az lelki nagyságát
kínozták meg a punok, nem a méltóságát, nem a becsületét, nem
az állhatatosságát, sem bármiféle erényét, de végre még magát a
lelkét sem, mely az erényeknek ekkora rségétl s olyan nagy
kíséretétl körülvéve, bár a testét marczangolták, nem volt mar-
czangolható.
Láthatod, hogy ezen szavakban mennyi módon sarkalta-
timk az erények iránti szeretetbl a türelem példájára s a
halálnak és fájdalomnak megvetésére. Mert ugyan mi egyéb az :
azt mondani, hogy hs lélekre vall az, ha Regulus semmmitl sem
félt, mindeneket megvetett, sem családja, sem hazája iránti
szeretete, st még tulajdon testének kínpadra vonása sem tántorította
el t Ígéretétl, — ismétlem : mi egyéb az, mint e
földi dolgok megvetése, mint a szülktl és földi javaktól való
megválás és végül mint önön magának is megtagadása ? Ezt
a hármas lemondást a szentírásban gyakran megtaláljuk. Már
pedig ha a halál megvetend még a pogány népek meggyz-
dése szerint is, a kik az igaz Istent nem ismerték : mi, a kik
1) U. o. III. 27. — 2) Cic. Párad. 2. 16.