2012. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

268 Vogl Márk: “Shaping language rights …”a közigazgatás, a média, a kultúra, a gazdasági éstársadalmi élet, valamint a határokon átnyúló cserekapcsolatokterületei. Mindamellett, ha az adottállam nem vállal III. részi kötelezettséget valamelyterületén tradicionálisan beszélt nyelv esetében, aSzakértői Bizottság még mindig juthat arra a megállapításra,hogy az államnak a 7. cikk 1.d, 1.f, 1.hvagy 1.i albekezdései alatt kell védenie a nyelvet,ezen albekezdések pedig lefedik a közéletnek a III.részben szabályozott területeit.Ám a 7. cikk értékelésénél még ennél is fontosabb,hogy e cikk segítséget nyújt ahhoz, hogy amikor aKarta részes államai védik tradicionális nyelveiket,akkor azt egy strukturált politika keretében tegyék,valamint ahhoz, hogy a Karta rendelkezéseit rugalmasanalkalmazhassák a változó körülményekre. A7. cikkben megfogalmazott célok és elvek ugyanis„láthatóvá teszik” azt a „nagyobb képet”, amelybe anyelvvédelem egyes lépései beilleszthetők, valamintáltalános megfogalmazásuk miatt a nyelvvédelemfejlesztéséhez szükséges rugalmasságot is biztosítják,és ezáltal lehetővé teszik, hogy az egyes nyelvekvédelme és támogatása érdekében tett intézkedésekhatékonysága kiszámítható legyen, és ezek az intézkedésekhosszútávon folyamatosan biztosítsák enyelvek fejlődését.Mindazonáltal jeleznünk kell azt is, hogy a fentiekben,a 7. cikk példáján keresztül bemutatottkérdéseken, valamint a közélet területein (a III. részegyes cikkei alatt) vállalható kötelezettségek részleteselemzésén kívül, e kötetben számos olyan kérdésboncolgatásával találkozhat a szakavatott olvasó,amelyek a kultúra, a kulturális örökség, a nyelvi kisebbségekhelyzetének, a kisebbségi és nyelvi jogoktermészetének jobb megértéséhez vezethetik el. Ennekdemonstrálására – természetesen a teljesség igényenélkül – a következő kérdéseket lehetne megemlíteni:vajon miért döntöttek a Karta megalkotói úgy, hogycélszerűbb a regionális vagy kisebbségi nyelveketmagukat védeni, mint jogokat biztosítani egyes nyelvikisebbségeknek, vagy az e kisebbségekhez tartozószemélyeknek? Vajon együtt jár-e valamely regionálisvagy kisebbségi nyelv állami védelme azzal, hogy aze nyelvet beszélők nyelvi jogokat kapnak? Milyenhatása lehet a Karta szellemiségének hosszú távúérvényesülésére az európai egységesítésnek és a globalizációnak?Lehet-e szerepe a Kartának a kultúrákközötti konfliktusok elsimításában? Nem járhat-ea nyelvvédelem kulturalista megközelítése azzal akövetkezménnyel, hogy elfelejtjük, a nyelv egy élőtársadalmi jelenség? Szükség van-e a hivatalos (állam-)nyelv jogi fogalmának definiálására? Hogyanfügghetnek össze a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdésekaz állampolgárság intézményével? A ma mégcsak bevándorlók által beszélt nyelvek válhatnak-ekésőbb szintén az európai kulturális örökség részeivé?Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy nyelvetvalamely területen tradicionálisan beszéltnek lehessentekinteni? Diszkrecionális joga-e eldönteni egy államnak,hogy egy adott nyelvet regionális vagy kisebbséginyelvként véd-e a területén, vagy sem? Összhangbanáll-e a Karta szellemével az, ha a nyelvhasználat lehetőségétnyelvhasználati küszöbökhöz kapcsolják?Mentesítheti-e az államot a Kartában foglalt kötelezettségénekvégrehajtása alól az, hogy föderálisvagy decentralizált szerkezetű? A nyelvvédelemmelkapcsolatos intézkedések meghozatalánál mennyibenkell figyelembe venni az adott nyelv beszélőinek a védelemmelkapcsolatos hozzáállását, azaz végső soron,kinek a tulajdonát képezi az adott nyelv? Ellentétbenállhat-e a Karta az Emberi Jogok Európai Egyezményével,konkrétabban megfogalmazva a kérdést: a„pozitív megkülönböztető elbánás” ellentétben áll-eaz egyetemes egyenlőség eszméjével?Végül – utalván az utolsóként említett kérdésre– nem árt, ha a téma iránt valóban érdeklődő olvasófelteszi magának a kérdést, vajon mi minősül „pozitívmegkülönböztető elbánásnak”. Vajon – a Kartaszóhasználatát követve – a regionális vagy kisebbséginyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedésekeredményezhetnek-e olyan lehetőségeket a regionálisvagy kisebbségi nyelveket beszélők számára, melylehetőségektől a többségi (hivatalos) nyelvet beszélőkmeg vannak fosztva. Ha pedig nem, akkor nemkéne-e máshonnan megközelíteni a kérdést, példáulonnan, hogy olyan nyelvi kisebbségeknek, melyekugyanolyan régóta formálják már egy terület kulturálisarculatát, mint a nyelvi többségek, ugyanolyannyelvhasználati lehetőségekkel kellene rendelkezniük,mint a többségi (hivatalos) nyelvet beszélőknek. Hapedig ez még sincs így, akkor az a kisebbségi nyelv-(ek)et használókkal szemben megvalósuló hátrányosmegkülönböztetéssel egyenértékű, és csak akkor elfogadható,ha ennek a megkülönböztetésnek ésszerűindoka van. Akárhogy legyen is, nem csak a SzakértőiBizottság nyilvánította ki értékelő jelentéseiben, hogyegy regionális vagy kisebbségi nyelv legmagasabbfokú elismerését az jelentené, ha e nyelv – legalábbishasználatának területén – hivatalos nyelvi státuszélvezne. Ugyanerre az eredményre jutnak azok azutóbbi évek szakirodalmában felbukkanó véleményekis, melyek szerint a Polgári és Politikai Jogok NemzetköziEgyezségokmányának 26. (anti-diszkriminációs)cikkéből levezethető az, hogy valamely nyelvet tradicionálishasználati területén (legalább helyi szinten)hivatalos nyelvvé kellene tenni. E fejlemények pedigszoros összefüggésben állnak a nyelvszabadságnak,mint egyetemes emberi jognak a felismerésével, éselismerésének – például a jelen kötetben való elfogadásávaltörténő – kezdeti lépéseivel is.JURA 2012/2.