2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kun Tibor: Betekintés a francia nyelvû afrikai mozi jelenébe
131
ján az EU, amelynek révén hamarosan hazánk is bekapcsolódik
általában az ún. „Harmadik Világ”, benne
Afrika kulturális életének támogatásába is. A Le
Devoir c. kanadai lap érdekes, csöppet sem vigasztaló
megjegyzése még azért egy ideig érvényes marad:
„Gyakran az északi országokban járva bukkanunk
a Dél filmjeire.” 4
Felmerül persze az a jogos kérdés, hogy a fentiekben
említett kiszolgáltatottság a Nyugat felé menynyiben
befolyásolja az afrikai filmkészítõk szabad
témaválasztását, ítéletalkotását bizonyos társadalmi
kérdések filmre vitelében. Nos, tény, hogy a menedzserek
alappolitikája – mint mindenütt a világban
és minden területen – a minél nagyobb nyereség
elérése, ezért, írja az egyik szenegáli lap, „az afrikai
mûvészek megkísérlik becsapni lelküket azért, hogy
a világpiacon eladhassák produkcióikat.” 5 Ugyanez
a lap ugyanebben a cikkében szintén felhívja a figyelmet
a külföldi befolyás veszélyére, részben folytatva
a /3/ pontban Franciaországról tett megjegyzést:
„Az afrikai mozit ma csaknem kizárólag külföldi
entellektüelek ellenõrzik. Volt gyarmatain Franciaország
továbbra is finanszíroz filmeket… De a
frankofón szolidaritás ürügye alatt francia vagy kanadai
magánproducerek vigyázzák ezt a szektort…
Itt (ti. Afrikában) a tét inkább kulturális, mint kereskedelmi.
Egy kontinens képi világa fölötti uralommal
biztosítani lehet annak politikai és társadalmi
ellenõrzését.” 6
Említettük volt, az afrikai mozi ma már számos
fesztiválon van jelen mind Afrikában, mind más
kontinenseken. Az afrikaiak számára a két legfontosabb
„belsõ”, azaz kontinensen belüli filmfesztivál
a FESPACO (Festival Panafricain du Cinéma et de la
Télévision de Ouagadougou – Ouagadougou-i Pánafrikai
Film és Televíziós Fesztivál), amelyet elõször 1969-ben
rendeztek meg, az elsõ években szabálytalan idõközönként,
ma már minden második páratlan évben.
A másik fesztivál a Journées Cinématographiques de
Carthage – Kartágói Filmnapok), amely 1966-ban indult,
s kétévenként rendezik meg. A „testvérfesztiválok”
(„festivals jumelés”): a Festival Vues d’Afrique
(Montréal, Kanada), a Festival International du Film
d’Amiens (Amiens, Franciao.).
3. Milyen szempontok vezéreljenek – vagy éppen
ne vezéreljenek – az afrikai frankofón mozi tárgyalása
során? Legelõször is: nem kívánunk foglalkozni
– mert nincs meg hozzá a kellõ tudományos-technikai
felkészültségünk – filmtechnikával, azaz milyen
plánokat, milyen beállításokat, milyen hang- vagy
éppen képalkotási technikákat alkalmaztak-alkalmaznak
az adott film alkotói. Nem kívánunk afrikai
filmeket nem-afrikai filmekkel, afrikai filmeseket
nem-afrikai filmesekkel összehasonlítani (pedig
milyen csábító ez a perspektíva!). Önmagukban szeretnénk
ezeket a néha nem is annyira új filmeket bemutatni,
elõtérbe helyezve a hagyomány és a modernség
problémáit. Önkényes válogatásról van szó,
amelyet bizonyára – és ez lenne a logikus – támadni
lehet és kell is, hiszen a szubjektivitás nem lehet tudományosan
megalapozott kutatási módszer! Hány
filmet válogassunk ki? 12-õt, mint a brüsszeli, világ
legjobb 12 filmje, amit azóta is mindenki kritizál? E
sorok írója ilyen merészséget nem óhajt megengedni
magának, azt is kijelenti, mégcsak a legjobbnak
tartott filmeket sem tudja és nem is akarja bemutatni;
bár sokat végignézett, a mai napig képtelen volt
arra, hogy az összes frankofón afrikai ország filmjét
végignézze. Nem kívánunk említést tenni azokról a
filmekrõl sem, amelyekrõl csak kritikákat olvastunk,
vagy amelyekbõl csak részleteket láttunk.
Kiindulópontunk Fabienne Boussin-nek a már említett
Le Devoir c. kanadai lapban megjelent kijelentése:
„Az afrikai filmet nyitott szellemiséggel kell nézni…
Ritmusuk gyakran eltér a nyugati mûvekétõl.
Félre kell tennünk a megszokott struktúrákat, és egy
másfajta logikát kell követnünk.” 7 A frankofon irodalom
és mozi „nagy öregje”, Sembène Ousmane, az
egyik frankofon kulturális folyóiratban a tõle szokásos
kemény stílusban egyenesen „harc”-ról beszél
a Nyugat és a Dél között: „A harmadik évezred
küszöbén, az afrikai új nemzedék kisajátítja magának
történelmét, és ’szabadnak’ kiáltja ki magát. A
köztünk (afrikaiak) és a nekünk leckét adók közötti
harc nehezebb és keményebb lesz minden eddig lezajlott
harcnál.” 8
A mai afrikai frankofón filmek nagy részükben
ún. „szerzõi” alkotások, ami a gyakorlatban azt jelenti,
hogy egyetlen személy – legtöbb esetben a
rendezõ – elképzeléseit, véleményét, filmtechnikáját,
összeállítását tükrözik, ami persze nem baj, hiszen
ezekbõl a magvakból nõnek ki lassan a tágabb világnézetet
elénk táró filmek. Ezek a rendezõk gyakran
nyúlnak saját országuk, törzsük, kontinensük több
évszázaddal ezelõtti történelméhez csakúgy, mint
a mai valósághoz, merítenek Afrika hagyományaiból,
a XX. sz. afrikai francia nyelvû, sõt, a világirodalom
kiemelkedõ alkotásaihoz, hogy ez utóbbiakat
meglepõ formában, csodálatos afrikai környezetekben,
kiváló afrikai színészek tolmácsolásában küldjék
vissza az Afrikán kívüli nézõknek, igaz – számunkra
talán sajnos – helyi nyelveken (wolof, bambara…),
de ennek is megvan a magyarázata: a nagymértékû
analfabétizmus, ami az afrikai nézõk sokaságát rekesztené
ki ebbõl a szórakozási fajtából. Ezért is nevezik
az afrikai filmeseket modern griot-oknak, azaz
akik a film nyelvén – és/vagy saját közösségük nyelvén
– mesélik történeteiket. A legkiválóbb afrikai
rendezõk egyébként különbözõ eszközökkel-módszerekkel
egyre gyakrabban és egyre sikeresebben
ötvözik a múltat és a jelent ugyanabban a filmben, s
JURA 2004/2.