2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

56
ban beállott kárnak a római jogban két típusa ismeretes:
a damnum emergens, vagyis a pozitív vagy
valóságos kár és a lucrum cessans, mely az elmaradt
hasznot jelenti. Az ezen kategóriák körén belül
felmerülõ sérelmek megtérítését – helyesen – kártérítésnek
nevezzük. Ezzel szemben nemvagyoni
károk esetén – Benedek útmutatása alapján – helyesebb
reparatioról, azaz elégtételrõl beszélnünk, minthogy
ezeknek az alapja az ember szellemi erkölcsi
és személyiségi javainak sérelme. Azonban mivel a
római jog a kárt tisztán vagyoni sérelemként definiálja,
ebbõl az értelmezésbõl a nemvagyoni sérelmek
kintrekednek. Ezek elégtétele sokszor nem is vagyoni
elégtételt jelent, hanem megvalósulhat bocsánatkéréssel
avagy sérelmezett kijelentés megfelelõ nyilvánosság
elõtt történõ visszavonással is. A római jog
egyébiránt az ilyen jellegû elégtételt a korábban már
említett praetori keresetformula, az actio iniuriarum
aestimatoria kerestformula alkalmazásával tette
hozzáférhetõvé. 36
e) Római jogi elemzésünk végéhez, a posztklaszszikus
korszak hozta változások rövid ismertetéséhez
érkezve Marton Géza szavaival zárjuk a gondolatmenetet.
A római jog posztklasszikus korszakában
bekövetkezett változásokkal kapcsolatban a
következõ észrevételt teszi: „Viszont az a körülmény,
hogy a lex Aquilia keresete tovább élt a maga régi
formájában, nem engedi a poenalis szankció végleges
elszakadását a puszta megtérítõ keresettõl, hanem
létrehozta azt a furcsa jelenséget, hogy a kétféle
keresetfaj jellemvonásai egymást kölcsönösen átjárták:
egyrészt a régi poenális keresetek elvesztik éles
speciális jellemvonásaikat, illetõleg reiperszekutorius
jellemvonásokat vesznek fel, másrészt a tiszta
reiperszekució gondolatán alapuló keresetek éspedig
az extradeliktruálisak is, poenalizálódnak.”
Végkövetkeztetésként állapítsuk meg, hogy ezen
jelenség hátterében pontosan az a folyamat áll, melyben
a magánbosszú váltságából eredõ poena privata
helyébe lép a közösség védelmének gondolatára utaló
hatósági represszió. Érthetõ, hogy ezzel párhuzamosan
azon büntetõösszeg jellege is megváltozott,
amelyet a lex Aquilia még kizárólag a sértettnek járó
elégtételként határoz meg. Erre utalnak Marton gondolatai
is – idézzük õket e fejezet végszavaként –, hiszen
a régi actio privata is új megvilágítás alá kerül
és „…feloldódik a közdelictum gondolatában, mely
a poenának morális és szociális funkciót ad.” 37
III. A keresztény filozófia hatásairól
Kecskés András: A kárfelelõsség antik gyökereirõl
Amennyiben a kárfelelõsség ókori eredetét vizsgáljuk
az antikvitás vívmányai mellett – melyek nyilvánvalóan
a kutatás tárgyának túlnyomó részét alkotják
– nem mellõzhetjük, hogy a kereszténység hatásait
is áttekintsük –, s így annak középkori kiteljesedésére
utaljunk, mivel ennek kapcsán olyan jelentõségû
eszmeáradattal dúsult a tudomány, amely meghatározza
az európai fejlõdés menetét. Az európai kultúrát
és gondolkodásmódot – így a jogi kultúrát és
gondolkodásmódot – formáló két legfõbb tényezõ
tehát az antikvitás és a kereszténység voltak. Az e
kettõ egymásra hatásában kibontakozó európai tudomány
– így jogtudomány – különös utat járt be a
kezdetektõl napjainkig.
A jelenséget a kárfelelõsség nézõpontjából
szemlélve két témakör tûnik igazán érdekesnek.
Egyrészrõl elhagyhatatlan egy olyan jogtörténeti folyamat
áttekintése (ez a folyamat mikéntje), amelynek
alapján körvonalazódik a római magánjog és a
kereszténység egymásra hatása, amennyiben elfogadjuk
a jogtörténet tudományának azon tézisét,
hogy a középkori Európa egységes joganyagaként
felfogható ius commune a római jog és az egyházi
eredetû, keresztény ráhatásban – formai és tartalmi
értelemben – gazdag kánonjog kölcsönhatásának
a terméke. Az ehhez kapcsolódó gondolatok
szükségszerûen átívelnek a koraközépkor eseményeihez
és még túl is azokon. Másrészrõl a keresztény
eszmerendszer, filozófia és világnézet tartalmi
összefüggéseit szükséges összevetni a kártérítés gondolatával
és azzal összefüggésben – köszönhetõen
e témakör karakterének – a jogtudományi értelmezés,
mint szûkebb értelemben vett elemzés mellett
ide kívánkoznak bizonyos – az európai gondolkodásmód
és e téma viszonyát alakító – jogtudományon
kívülrõl ható gondolatok.
a) A történeti vonalon elindulva kölcsönhatás
már az õskeresztény idõkben megkezdõdött. A kereszténység
gyors térhódítása rávilágít, hogy olyan
eszmerendszerrõl van szó, amely bárki által befogadható,
s maga az eszme is befogadó. Ezzel öszszefüggésben
új társadalomkép is kirajzolódott,
mert a keresztény gondolatvilág szükségszerûen
helyezkedett szembe Róma igazságtalan társadalmi
rétegzõdésével és a császárság túlkapásaival,
mely kezdetben üldözte, késõbb azonban – Nagy
Constantin nyomán – szövetséget kötött vele, majd
elsajátította s – részint az önigazolás okán – engedte,
hogy eszmevilága a jogra is hasson. A bizánci
Justinianus törvénymûve így már keresztény uralkodó
alatt születhetett, s ekként kezdõdött: „In nomine
Domini nostri Jhesu Christi.”
Világos az is, hogy a római jog továbbélésének garanciája
a római egyház volt. Ruszoly gondolata szerint
ugyanis: „A középkor két egyetemes jogrendszere
az egyházjog (ius cannonicum) és az újra fölfedezett
római jog (amelynek kárfelelõsségi viszonyait és
intézményrendszerét az elõzõ rész ismerteti) alkotta
JURA 2004/2.