2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
7. A budapesti Ferenc József-híd pesti hídfõjének
tövében szerényen húzódott meg egy ugyancsak
szerény propeller-állomás, a kis hajók innen hat, illetve
tíz fillér ellenében a Lánchíd budai hídfõjéig
szállították utasaikat. Ezen a vonalon tehát valóban
olcsón lehetett hajózni. Az õszi és téli hónapokban
ki is használtam a „kéjutazás” kedvezõ alkalmát. A
budai Róka tánciskolájába jártam, mint rendes tanuló.
A pesti Róka túlságosan elõkelõ és költséges lett
volna nekem, már pedig személyi minõségemnek az
a fogyatékossága, hogy huszonegy éves koromban
nem tudok, még mindig nem tudok táncolni, hát –
mondom – ez a fogyatékosság most már késedelem
nélkül megszüntetésre szorult. A megelõzõ nyáron
Szovátán az Anna-bálról tartott távol ez a hiányosság,
õsszel pedig egy kedves budai család uzsonnáján
voltam kénytelen a vidáman táncoló többi fiatalok
vigasságát egy karosszékbõl irigyelni. Hát ez így
valóban nem mehet tovább. Ergo hetenkint kétszer
este hétkor hajóra szálltam, a budai Vígadó mögött
meghúzódó tánciskolában a kamaszodó többi daliával
vállvetetten gyakoroltam pontos és sûrû ismételgetéssel
a tánclépéseket és a farsangi jogászbálon
leendõ szereplésemet eleve bizalommal kiszíneztem.
Terpszikhoré kultuszának elõcsarnokában aztán
váratlan akadályba ütközött a lábam. Az akkor divatos
boston keringõ leckéjének közepén jártunk, amikor
egy délután hirtelen és indokolatlanul lázas forróság
kapott el. Orvoshoz fordultam tehát, s Galenus
tudományának lelkiismeretes képviselõje mihamar
megállapította, hogy úgynevezett bárányhimlõ vert
ki rajtam, és lelkemre kötötte, hogy a ragály terjesztésének
közveszélyét elkerülendõ, nem villamoson,
hanem gyalogosan ki kell sietnem a fõváros járványkórházába.
Kötelességtudóan tehát gyalogosan meneteltem
a Szent László Kórház felé, de hogy nem
minden aggodalom nélkül, azt õszintén elmondhatnák,
ha már beszélni tudnának a késõbb költõiekké
nemesített „Üllõi úti fák”. Aggodalmam nem is bizonyult
alaptalannak: 8–10 napig kórházi ápolásra
ítéltettem.
A kórház udvarán tágas barakkok terpeszkedtek,
s ezek egyikében nyertem elhelyezést. A kórterem
lakói között én voltam az egyedüli felnõtt. Rangban
utánam egy kilencéves fiúcska következett. A többi
betegek életkora kivétel nélkül 2 és 4 év közötti. A vegyes
társaság egyáltalán nem volt zajos is egyben. A
gyerekek csendesen néztek a jövõbe. Én is így cselekedtem,
de közeli újabb bajok sejtelme gyötört, nem
is minden ok nélkül. Egyik baj rövidesen be is következett.
A kórházból való elbocsátáskor felsõruháimat
fertõtlenítve kaptam vissza. Adler Salamon Szerecsen
utcai kereskedõnél vásárolt sötétzöld utcai öltözetem
és fekete télikabátom – egyenként 30 korona
árúak – szorosan összeszíjazottan, tönkre gyûrötten
165
kerültek újra birtokomba, s ebben az állapotban bizony
csüggedten díszelegtem az Üllõi úti fák lombtalanul
meredõ sorfalán át a Váci utca elkerülésével a
Molnár utcai kis szobám ezúttal különösen ridegnek
ígérkezõ magánya felé. Ám a baj nem járt egyedül.
Amikor másnap, érthetõ okból ünnepi díszbe öltözötten
a tánciskolába érkeztem, megdöbbenve kellett
konstatálnom, hogy ott már mindenki simán táncolja
a bûvös bostont, ami számomra csak jobbfelé
volt járható vállalkozás. Az egyoldalú keringés persze
hamar kifárasztotta és elkedvetlenítette a Róka
mester mûintézetének tizenéves tündérkéit, s õk
igyekeztek is hamarosan kiköszönni ölelõ karjaim közül.
A bostonból tehát vigasztalanul megbuktam, s a
nyár közeledtével a szovátai Anna-bál vonzó forgatagára
készülõdve Terpszikhoré egy harmadrendûnek
is alig tûnõ tanintézetében, egy valódi zugiskolában
vettem három gyakorlati órát. Egy húsz és egy hatvan
év közötti korú, száraz nõ karján egyre növekvõ
bizalommal néztem tehát szovátai pótvizsgám színesnek
ígérkezõ világába.
Az István Szálló feldíszített nagytermében, szépasszonyok
és eladó lányok elegáns forgatagában aztán
váratlanul elhagyott az önbizalmam, és táncra
perdülés helyett az úgynevezett majomszigeten vetetem
horgonyt. Ám egyszer csak egy kedves ifjú pár
kiragadott a biztonságos öbölbõl. Majláth Feri barátom,
a püspöki jószágigazgató fia, harmadéves jogász
egy tizenöt éves csitrit valósággal a nyakamba táncoltatott,
s bemutatván engem a bájos gyermeknek,
átadta õt nekem és én most már átadtam magamat a
sorsnak. Tánciskolai abszolutóriumomra támaszkodva
biztonságosan vezettem a kislányt a varázskeringõ
dallamán, persze egyelõre csak jobbfelé keringvén,
de aztán öntudatos határozottsággal balfelé is szerencsét
próbálván. Hát nem mindig büntetendõ
a kísérlet, idéztem a büntetõjogból. Néhány forduló
után a kislány pihenést kezdeményezett, s
hogy „én tartozom egy vallomással” – mondta. Én
az angolkisasszonyok nevén szereplõ apácák egri
felsõkereskedelmi iskolájában az I. évfolyamot végeztem,
s mint a nevelõintézet bennlakó növendéke
egy világi tanárnõ által vezetett 6 hetes tanfolyamon
tanultam táncolni, persze fiúk közremûködése nélkül.
Hát ez bizony csak féleredménnyel járó próbálkozás,
további három évfolyam tánckurzusán majd
jól kiképezhetem magamat a tánc mûvészetében,
amit igen nagyon kedvelek, de egyelõre fogyatékosan
– ugye nagyon fogyatékosan? – mûvelek. Így a
gyermek s én szinte a bocsánatkérés „tényálladékát”
súroló vallomásra (megint büntetõjogi kifejezés, hiszen
a vegyes szigorlatra készülök) ugyancsak szinte
atyailag, de mindenesetre az idõsebb testvér bölcs
fölényével vigasztaltam kis partnernõmet, hogy hát
sebaj, az idõ és a gyakorlat megszünteti a hiányosságot
és remélhetõleg már a jövõ évi Anna-bálon si-
JURA 2004/2.