2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

Kecskés András: A kárfelelõsség antik gyökereirõl
59
a legtágabb értelemben vett közös európai jog, a ius
commune kettõs alapzatát.” Ennek alapját pedig az
a gondolat képezte, hogy az egyház a római jog szerint
él, azaz: „ecclesia vivit lege Romana. Figyelmet
érdemel, hogy a kánonjog gyökerei milyen mélyen
visszanyúlnak a történelemben: a Didakhé, amely az
apostoloktól származó utasítások gyûjteménye, a Kr.
u. II. században született Szíriában és bár Hamza szerint
„normatív egyházi törvénynek, illetve jogszabálynak
nem tekinthetõ”, mégis azon régi gyûjtemények
közül való, amelyek közvetve vagy közvetlenül hatottak
a püspöki bíráskodás gyakorlatára. 38 Az egyház
lett a római birodalmi eszme letéteményese és
még a germán törzsi birodalmak állandó harcának
forgatagában is ragaszkodott az egységes joghoz
39 , melynek ellenpárja Hamza útmutatása alapján
a hatályát tekintve egyes területekre korlátozódó
ius proprium, illetve ius muni cipale, melyet ius
singularénak neveznek a kommentátorok. 40 Hamza
azt is megemlíti, hogy nem kisrészt a kanonisták érdeme,
a bonae fides, az aequitas gondolatok fennmaradása
és továbbfejlõdése, amely kategóriákról fentebb
megállapítottuk, hogy a kárfelelõsség gondolatkörében
a fejlõdés mozzanatai közé tartoznak. 41
A kereszténység gondolatvilágának és a keresztény
filozófiának igazi diadalát pedig a természetjog térhódítása
jelenti a jogban.
És éppen ez az a folyamat, amely – lévén a fejlõdés
részese – a magyar magánjog szempontjából is meghatározó,
mivel fejlõdése a ius commune hatókörébe
tartozik. Arthur Duck (1580–1648-ig), a XVII. századi
angol jogtudós európai hatású mûvének címe: A római
magánjog használatáról és érvényérõl a keresztény
fejedelmek államaiban, amelyet Duck 1648-ban
jelentetett meg. Ebben a szerzõ a magyar törvényeket
a császári – azaz római – jogból, valamint a kánonjogból
származtatja, bár hangsúlyozza mindenekelõtt
római jogi eredetüket.
b) E jogtörténeti folyamatokat felidézve
felismerhetõvé válik, hogy milyen irányból hatott
az ókori eredetû keresztény filozófia a magánjog – és
azon belül a kártérítési jog – fejlõdésére. Emellett azt
is át kell tekinteni – sokkal inkább tartalmi kérdés –,
hogy a kereszténység eszmevilága és erkölcsi tételei
miként hatottak a kártérítési gondolatra és értékelni
kell e ráhatás eredményét is.
A kártérítés gondolata már a kereszténység
elõtti idõkben, így a római õsjogban és még elõbb is
egy sajátságos kiegyenlítõdés igényével járt együtt.
Amint arról már szó esett korábban, a római õsjog
magánbosszúi és magánharcai pont ebbõl az egyéni
sértettségbõl, az egyén igazságérzetének sérelmébõl
fakadtak. Ezek a küzdelmek pedig természetüknél
fogva az útjában álltak egy olyan megerõsödött államhatalomnak,
amelynek elemi érdeke a belsõ nyugalom
megteremtése, amely a gazdasági gyarapodásnak
és a külpolitikai célok megvalósításának a záloga.
E gondolatmenet kapcsán két kérdést is érdemes
felvetni. Elõször azt, hogy a kiegyenlítettség kezdetleges
igénye hogyan tisztul le, s válik az igazságosság
igényévé – nem kisrészt a keresztény filozófia hatására
–, másodszor azt, hogy ennek megvalósulása
érdekében milyen állami garanciák igénye merül fel.
Az igazságosság olyan követelmény, mely a keresztény
szellemiségben létrejött többoldalú vagyoni
ügylet szempontjából kiemelkedõen jelentõs. Jézus
tanítása szerint: „Valamit akartok azért, hogy cselekedjenek
az emberek tiveletek, azont cselekedjetek
ti is azokkal.” 42 A tanítás rámutat, hogy a kártérítés
jellege keresztény felfogásban már nem valamiféle
bosszú, amelynek célja az ellenség megbüntetése,
megleckéztetése. Elsõdleges célja, hogy a sérelmet
elszenvedõ felet ért hátrány megszûnjék. Ez – utalva
például a XII. táblás törvény több irányból ellentmondásos
rendelkezéseire – nem valósulhatott meg
a római jog fejlõdésének kezdeti szakaszán. Csak röviden
utaljunk azokra a törvényben rögzített elégtételekre,
melyek az idõ múlásával korszerûtlenné váltak.
Az így keletkezett igazságtalanságot pedig hoszszú
ideig csak a korabeli eljárásjog, a praetori bíráskodás
megfelelõ keresetformula (actio iniuriarum
aestimatoria) alpján tudja feloldani. Ez azonban meghatározott
esetre érvényes és alapja a praetor önálló
mérlegelése.
A folyamat és a fejlõdés késõbbi mozzanatai igen
tisztán nyomon követhetõk a vételárral kapcsolatban
felmerülõ sérelmekkel kapcsolatos esetekben.
Kezdetben ugyanis a vételárnak csupán pénzbelinek,
meghatározottnak (certum) és valóságosnak
(verum) kellett lennie. Ezek a kritériumok önmagukban
még nélkülözik az igazságos vételár biztosítékát.
A keresztény uralkodó, Justinianus azonban
már kimondja, hogy az ügyleti vételár nem lehet
alacsonyabb, mint a rendes piaci ár fele: ez a felén
túli sérelem, azaz laesio ultra dimidium vagy
laesio enormis. És a kanonisták még tovább mennek.
Justinianus rendelkezései ugyanis kizárólag az eladó
érdekeit védik. Ez abból ered, hogy rendelkezése voltaképp
Diocletianus ingatlanok eladására vonatkozó
rendelkezéseinek kiterjesztése más javakra. És valóban:
ingatlanok adásvétele esetén uzsoraár kikötésénél
a kényszerhelyzetben lévõ eladó eladási szándéka
érthetõ, az azonban módfölött ritka, hogy valaki
szorult helyzetében vásároljon uzsoraáron ingatlant.
A kanonisták viszont felismerték, hogy egyéb
javak – így különösképp élelmiszerek – esetén igenis
kerülhet kényszerhelyzetbe a vevõ. Ezért az igazságosság
követelményének megfelelõen az alapelv az
JURA 2004/2.