2004. évi 2. szám - Jura - Pécsi Tudományegyetem

166
tartásosan, de a „praeceptor Hungariae” kitüntetõ
jelzõvel emlegetett agg tudós iránti mélységes tisztelet
jegyében. Itt is egyetlen pohárköszöntõ hangzott
el. Gajzágó László budapesti professzor mondta
el, magától értetõdõen „papiros nélkül”, hatvanöt
percen át méltatva kötelmi jogunk – nyelvi elszigeteltségünk
dacára – európai hírû mûvelõjének tudományos
tevékenységét.
Molnár Kálmán az 1867. évi kiegyezésnek, a remekbe
készült közjogi kompromisszumnak lelkes
híve és buzgó harcosa, inkább az elvek embere volt,
mint a kompromisszumoké. Gömbös Gyula politikáját
élesen elítélte és az úgynevezett zsidótörvényekért
egyik napilap vezércikkében az egész magyar társadalmat
felelõsnek ítélte. „Mindenki felelõs” – harsogta
világgá a fajvédelem vonalvezetésével szemben
a gondolatot, amely utóbb Babits Mihály mesteri
szövegezésében nyert általános érvényesülésre érdemes
hangsúlyt.
11. Az elsõ világháború elõtt szokásban volt Budapestet
a kávéházak városául emlegetni, s ebben a
nem nagyon barátságos, de nem is minden alapot
nélkülözõ megállapításban tagadhatatlanul némi
igazság is rejlett. Pesten sok volt, igen sok volt a kávéház,
és persze ugyancsak sok volt a kávéházi vendég.
Aminek egyik magyarázatául az a tény szolgált,
hogy a különbözõ szakmákban ügyeskedõ üzletemberek
a kényelemre berendezett helyiségekben,
melyek a vendégek foglalkozásához igazodva
specializálódtak, sûrûn és könnyen találkozhattak.
A szakma (és rokonszakmák) emberei között könynyen
ment az üzletkötés. Nemcsak az ékszerészeknek
volt meg a maguk kávéháza, de a bõrösöknek
(bõrkereskedõknek), az asztalosoknak és esztergályosoknak,
a textileseknek, antikváriusoknak, a húsosoknak
és cukrászoknak, a drogéristáknak, valamint
az ipari és kereskedelmi ágazatok fürge népének is.
Mindezen tisztes foglalkozási ágak képviselõi mellett
az ún. magánzók, a közvetítõk, a kávéházban
valamely állás, egy-egy szerzõdés után érdeklõdõ,
vizsgák között vergõdõ, illetve a tanulástól elszakadt
egyetemi hallgatók, és végül tarka sokasága a
fûtetlen hónapos szoba kietlen pusztaságából a jól
fûtött kávéházi termek valamelyikének egyik asztalánál
egy-egy csésze feketekávé mellet fél napokon
át üldögélõ írók és újságírók. Ismétlem: a fogyasztás
minimuma egy csésze fekete (és a fél óránként kicserélésre
kerülõ „pohár víz”). És ebben a népes tarka
világban, amelynek lakói többnyire anyagi gondokkal
küszködnek, egyszer csak beleremeg a riasztó hír:
a kávéházi fogyasztás megdrágul. Némely beavatottak,
vagy ilyenükül magukat feltüntetni igyekvõk
tudni vélik, hogy a sima fekete ára négy, a tejjel habbal
manipulált ún. kapucíneré hat vagy nyolc fillérrel
fog emelkedni. Részemrõl nem találom súlyosnak
Óriás Nándor: Emlékeim töredékei V.
az újabb terhet. Nagyon elvétve, rendesen egy-egy
társaság kedvéért telepszem kávéházi asztalhoz. De
mit szól a levegõben lógó változásról a pesti polgár?!
Egyik napilap, talán a Pesti Napló vasárnapi számának
mellékletébõl értesülök errõl.
A kitûnõen megírt karcolat szerint a tipikus Pesti
Polgár a küszöbön álló változással magát, illetve
életmódját zavartatni nem fogja. Mivelhogy az õ élete
nem a kávéházban zajlik. Õ, ha a reggeli kávét otthon
elfogyasztja, s egy fõvárosi napilap reggeli számába
futólag beletekint, a délelõtt folyamán legfeljebb
egy pohárka konyak bedobása után munkájába
visszasiet, ebéd utáni feketéjével néhány napilapot
– bécsit és grácit is – elfogyaszt. Azután a munka,
megint csak a munka. És csak késõ délután foglal
helyet a kávéházban, hogy ott néhány hasonló
beállítottságú ismerõsével hetenként háromszor alsóst,
hetenként háromszor pedig bakkarát játszon.
12. Az 1913. év elején fontos elhatározásra szántam
el magamat. A gyulafehérvári bástyák övezte
csendben nem volt ugyan rossz a sorom, de nem tudtam
tisztán látni a jövõt. Még a következõ évek perspektívája
sem volt számomra világos. A sokat emlegetett
Katolikus Autonómia ügye valahol megrekedt.
Maga a püspöki kar sem volt egységes a nagy fordulatot
jelentõ változás terének, s fõképpen aktualitásának
megítélésében. Az idõsebb urak közül többen
is a konzervativizmus ridegségével sáncolták el
magukat a merésznek látszó koncepcióval szemben.
Az újító mozgalom egyik prominens képviselõje:
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nem habozott
ugyan kimondani a szót, hogy „a laikus ne érezze
magát másodrendû személynek az Egyházban”,
de rendkívüli újításokat sürgetõ mûve: a Szent István
Társulat kiadásában megjelent „Modern Katolicizmus”
– hivatalos rosszallásra jutott: a tiltott könyvek
jegyzékébe, az úgynevezett „Index Lib rorum
Prohibitorum”-ban számon tartandó irodalmi termékek
közé. Erdélyben szintén látszott valamelyes reakció.
Vihar kerekedett Bochkor Mihálynak, az Erdélyi
Római Katolikus Status titkárának, az 1910-ben a
nagyváradi Jogakadémia jogtörténet-egyházjogi tanszékére
kinevezett tanárnak 1907-ben megjelent „A
római katolikus Egyház világnézetének szociális integrációja”
címû munkája körül, aminek szellemét
fõleg idõsebb papok túlzottan radikálisnak, szekularizáló
tendenciájúnak vélték.
A „Quieta non movere” jelszóban koncentrált vaskalaposság
elõtérbe kerülni látszott, s ez a változás,
illetve nemváltozás az én egyházjogi tanulmányaim
folytatása, illetve kiszélesítése ellenében a számomra
még esedékes kettõ kiegészítõ jogtudományi szigorlatra
való intenzívebb készülést tette sürgõs feladattá.
Sürgõs, már megint sürgõs volt tehát a tankönyvek
közé elsáncolni magamat, hogy a tervem szerint
JURA 2004/2.